A Szernye folyó partján

Bereg vármegyében egykoron hatalmas, mintegy 100-120 négyzetkilométernyi területen terpeszkedett a Szernye mocsár. Vizét a Szernye folyó vezette le, mely nevét az "őz" jelentésű szláv (valószínűleg fehérhorvát) srna főnévről kapta. A vízfolyás mentén a XIII. században népesült be a folyóról "elkeresztelt" község, melyről elsőként egy, a Lónyay-uradalom határjárásáról írott, 1270-ben született okmányban olvashatunk. Ekkor még Zyrnuának írták a nevét, és királyi birtok volt, a későbbi századokban viszont földeket kaptak itt a Várdaiak, a Báthoriak, a Csapiak, a Kállayak, a Drágffyak és a Mathuznaiak, végül pedig a Lónyay család vált a legnagyobb birtokossá. Temploma a XV. században épült, a gótika jegyében, ám az 1700-as évek második felében barokk stílusban átépítették a szentegyházat, mely mai formáját az 1911-es felújítás során nyerte el. Ekkor már, persze, a református templomok sorába tartozott, lévén, hogy 1595-ben ez a község is protestánssá vált.

Az 1920-as – 1930-as években a vidéken ismert volt a Szernyei Gyöngykaláris folklórcsoport, mely helyben gyűjtött népdalokkal és néptáncokkal lépett fel a környék településein. Jött azután a II. világháború, melynek utolsó előtti évében – 1944 őszén – a szovjet megszállók a "Gulag-szigetcsoportra" deportálták a falu 204 munkaképes korú férfilakosát, akik közül 34-en az embertelen bánásmód áldozataivá váltak.

A cseh, a magyar és a szovjet éra tanúja a 86 éves, Keresztyén Ernő, Szernye legidősebb lakosa, aki éppen a kötényébe szedett borsót fejti, amikor rányitom az ajtót.

– 1924. december 24-én születtem egy harminc holdon gazdálkodó parasztcsaládban – meséli az idős bácsika. – Én voltam a szüleim hetedik gyermeke, s összesen tizenegyen voltunk testvérek, akik közül azonban csak négy fiú és egy lány érte meg a felnőttkort, a többi még gyerekként elhunyt. Már korán kivettem a részemet a gazdálkodásból, tengerit, búzát, dohányt termesztettünk, a magyarok 1938-as bejövetele után pedig, János bátyámmal együtt, útépítésen dolgoztam Lónyán, majd fakitermelésen vállaltunk munkát a hegyekben. Balázs bátyámat közben kivitték a frontra, s el is esett a Don-kanyarban. Azután bejöttek az oroszok és kidobolták, hogy minden munkaképes korú férfinak be kell vonulnia a "háromnapi munkára". Jánost el is vitték, én viszont nem mentem el, hanem ismerősöknél bujkáltam Nagydobronyban meg Csapon, illetve otthon, az ól padján. Az oroszok, persze, kerestek, az édesanyámat ütötték, hogy mondja el, hol vagyok, de ő még az ütlegelés ellenére sem árult el. Több mint egy évig tartott a bujdosásom, 1946-ban aztán előjöttem a rejtekhelyemről, s akkor már – hál’Istennek – ejtették az ügyemet. Jött viszont a kolhozosítás, elvették a földünket, az igavonó ökreinket, a lovainkat, a szekerünket, a gazdasági felszereléseket, sőt még a dohányszárítóból a leveleket is. Nekem is be kellett lépnem a kolhozba, de csak egy napig dolgoztam ott. Elhagytam a falumat, és Szolyvára költöztem, ahol hét évig dolgoztam a fakitermelésen. 1956-ban aztán hazajöttem, megnősültem, s három gyermeket kaptunk az Égtől, akik közül az első halva született, ám az utána érkezett ikerpárt – Évát és Ernőt – tisztességben felneveltük, a fiunkat ki is taníttattuk, matematikatanári diplomát szerzett az Ungvári Állami Egyetemen, s jelenleg Magyarországon lakik a családjával, míg a lányunk itt ment férjhez Szernyén.

– Miután hazajött Szolyváról, hol helyezkedett el?

– Munkácson, a járási útépítő vállalatnál, majd Kijev megyében, a Bilocerkvai járásban, az ottani útépítő cégnél vállaltam munkát. Hét évig maradtam ott, s csak télen tartózkodtam itthon, de akkor sem ültem tétlenül, hanem Sztrabicsón dolgoztam a malomban. Végül pedig a külföldi árucikkeket árusító munkácsi speciális üzlet raktártelepének az udvarnoka és fűtője lettem, s ajándékként, ingyen jutottam hozzá megannyi, jó minőségű kabáthoz meg cipőhöz, melyek közül sok még ma is viselhető. A raktártelepről mentem nyugdíjba, s jelenleg 842 hrivnyát tesz ki a járandóságom, ami elég is, mert ruhát nem kell vennem, s mivel semmiféle betegségem sincs, így gyógyszerekre sem kell költenem a pénzem.

Beszélgetőtársam négy éve, mióta felesége elment a minden élők útján, magányosan él az ősi családi portán. Két esztendeje még disznót is tartott, de most már nem nevel hízót. Van viszont harminc darab baromfija, maga ássa, kapálja a kertjét, zöldséget, szőlőt termeszt, s ezenkívül rózsákat is nevelget, van egy szép rózsalugasa, a háza előtt pedig parkosította a járdát, melyet élősövénnyel vett körül. Adja Isten, örülhessen még sokáig a nyugdíjaskor csendes nyugalmának.

Most pedig térjünk rá Szernye jelenére.

– A falu 2065 lelket számlál, s van egy elég nagy roma telepünk, ahol 342 ember él – tájékoztat Nagy Angéla tanácstitkár. – A leggyakoribb családnevek: Barkaszi, Bimba, Barta, Szabó, Tar, Tóth. A községre nem jellemző a nagybani zöldségtermesztés, egyetlen lakosnak van csak fóliaháza. Sokan dolgoznak Munkácson a műszergyárban (a munkások vonattal utaznak be a járási központba), illetve az ungvári Jabil cégnél, mely munkásbuszokkal ingáztatja a dolgozóit. Van két farmergazdánk, Barta István és Baksa István, akik 15, illetve 17,5 hektárt birtokolnak, pár száz hektáron gazdálkodik viszont az Uzend Kft., míg a gazdák túlnyomó többsége 0,5-2 hektáros parcellákkal rendelkezik.

A kistermelők krumplit, zöldséget, kukoricát termesztenek, az utóbbit pedig többnyire a jószággal etetik fel. Általában 2-3 disznót tartanak, akik viszont eladásra tenyésztik a jószágot, azok 10-20 hízót is nevelnek, s többnyire viszonteladóknak adják el a sertéseket. Jelenleg 13-15 hrivnyás kilónkénti ár mellett tudják értékesíteni – élősúlyban – a hízókat, de megesik, hogy a gazdák levágják a disznókat, s helyben adják el a húsukat. Ebben az esetben mintegy 35 hrivnyát kérnek és kapnak kilogrammjáért. Akinek pedig terményfeleslege van, az a munkácsi piacra viszi gépkocsival a tengerijét.

– Három éve alapítottam meg a farmergazdaságomat, melyet – édesapám beceneve után – Csonkának neveztem el – indítja beszélgetésünket Baksa István. – A saját földem mellett 14 hektárt bérelek a helybeli gazdáktól, s búzát, árpát, zabot, tritikálét, tengerit termesztek. Ha nem jönnek a viszonteladók, az utánfutós traktorommal magam fuvarozom be a terményemet a munkácsi piacra, ahol 1,50 hrivnyát kapok kilogrammjáért, míg a járási központból, illetve Técsőről érkező felvásárlók 1,30-1,40 hrivnyát fizetnek egy kiló terményért. Ezek most elég jó árak. Ami pedig a gépparkomat illeti, 2007-ben vásároltam egy új MTZ -82-es traktort, ami százezer hrivnyába került, s csak úgy tudtam megvenni, hogy támogatást kaptam a Kárpátaljai Megyei Állami Közigazgatási Hivatal földművelésügyi főosztályától, mely a vételár 30 százalékát állta. Egyéb segítséget viszont nem kapok az államtól. Emellett van több használt berendezésem: kaszálógép, eke, tárcsa, permetezőgép, búzavetőgép. Kombájnom nincs, de egy helybeli gazda arató-cséplőgépén is dolgozom, és a munkabéremből fizetem ki azt az összeget, amibe a gabonaféléim learatása kerül. Emellett műtrágyaszóró géppel sem rendelkezem, de mi, gazdák kisegítjük egymást, kölcsön szoktam kérni egy falubelim mútrágyaszóróját, míg én például a permetezőgépemet adom kölcsön annak, akinek nincs ilyen felszerelése.

– Milyen tervei vannak?

– Szeretném bővíteni a gazdaságom, bérbe vennék még több hektár földet, azt viszont még nem döntöttem el, hogy hízókat is neveljek-e eladásra, most ugyanis olyan kicsi a disznó felvásárlási ára, hogy mellette nem térül meg a felnevelésébe befektetett összeg.

– De hogyan él egy kistermelő?

– A még nőtlen fiammal meg az édesanyámmal lakom együtt – ismertet meg a családjukkal Barta Jolán. – 65 áron gazdálkodunk, krumplit termesztünk eladásra, viszonteladóknak adjuk el a termést, s tavaly két hrivnyát kaptunk kilogrammjáért. Az idén viszont, a rossz időjárás miatt, szinte az egész termés elrohadt. Ezenkívül hízókat is tartunk, egynek-kettőnek a húsát is kimérjük, s harminckét hrivnyát kapunk a disznóhús kilójáért. A gazdálkodás mellett pedig egyéb pénzforrásaink is vannak, a fiam pályamunkás a helybeli vasútállomáson, két és fél ezer hrivnyát keres havonta, míg én nyugdíjas vagyok, s 740 hrivnyát tesz ki a járandóságom.

– Témát váltva, mit tud mondani az étkezési szokásokról?

– Régen jellemző volt a lekváros puliszka, a tejbetészta, meg egy szegényes paraszti étel, a cibereleves. Az utóbbi úgy készült, hogy ledaráltuk a tengerit, majd két órán keresztül főztük, amikor pedig elkészült, cukorral ízesítettük ízlés szerint. Ezt viszont ma már senki sem főzi, jelenleg divatos ételnek számít a töltött káposzta, ilyenkor, nyáron pedig a karfiolleves, illetve a bableves.

– Jellemző még, hogy a magyar konyha kismértékben keveredik az ukránnal, a magyaros ételek, például a paprikás csirke mellett elterjedt a borscs, valamint a pelmenyi (húsos derelye) – fűzi hozzá Barta Irén.

Most pedig ismerkedjünk meg a helybeli KMKSZ-alapszervezettel.

– Az alapszervezetünk a legnagyobb lelkesedés idején, még a "hőskorban", 1989. június 10-én jött létre, s jelenleg 768 főt tesz ki a tagság lélekszáma – fejti ki Horkay Mária, az alapszervezet elnöke. – A református templom előtt 1990-ben felavattuk az I. és a II. világháború hősi halottainak, valamint a sztálini lágerekben elhunyt falubelijeinknek a közös emlékművét. Az első világháborúban elesett szernyei lakosok emléktábláját már a magyar világban elkészítették, a szovjetrendszer évtizedei alatt pedig az anyósom, Horkay István helybeli lelkipásztor felesége őrizte meg azt, míg méltó helyére nem kerülhetett. 1995 nyarán pedig az általános iskola kertjében emlékművet emeltünk Balogh Sándor egykori református kántortanítónak, a Szernyei Gyöngykaláris folklórcsoport megalapítójának a tiszteletére.

Az emlékművek felállítása mellett foglalkoztunk a kárpótlással, bekapcsolódtunk a magyarigazolványok kiállításába, s jelenleg részt veszünk a schengeni vízumokhoz szükséges támogató nyilatkozatok kiállításában. Megemlékezünk március 15-ről, november 19-én pedig a sztálini lágerekbe elhurcolt falubelijeinkről. Két éve megkaptuk a teleházat, melyet a református parókia egyik helyiségében alakítottuk ki, s a KMKSZ megyei szervezete fizeti az internet költségeit. Ugyancsak tőlük kaptuk meg az új falunévtáblákat is.

Végezetül kopogtassunk be a Szernyei Felcseri Rendelő ajtaján, ahol a betegszabadságon lévő felcser helyett Zsidik Katalin szülésznő fogad.

– Most, hogy ilyen változékony az időjárás, többnyire szívbetegek, magas vérnyomásúak fordulnak hozzánk – magyarázza beszélgetőtársam. – Emellett nyáridőben a gyerekek körében gyakori megbetegedés a légcsőhurut, ami a fagylalt és a hideg üdítőitalok mértéktelen fogyasztására vezethető vissza. Ugyancsak nyáron, és ugyancsak a gyerekek körében előfordul, hogy az éretlen gyümölcsök, illetve a nem sokkal korábban lepermetezett zöldségek fogyasztásától gyomorrontást kapnak, télen pedig gyakori a meghűlés.

Az utóbbi időben megnövekedett a születések száma, tavaly például 76 gyermek látta meg a napvilágot, többségük roma. A magyar családokban újabban 3-4, a cigányoknál viszont 4-6, 12, sőt 15 gyerek is nevelkedik, s megjegyezném, hogy sajnos, sok problémánk van a roma asszonyokkal, mert nem jönnek el rendszeresen a terhesek számára előírt vizsgálatokra.

A Szernye folyó partján csendesen csordogál az élet.

Lajos Mihály