Magyarok csillaga, 2010

Szent István-napi gondolatok

Első szent királyunk ünnepe évszázadok óta megtartott hagyománya a magyar nemzetnek. Még a viharos XX. század tragédiái sem tudták háttérbe szorítani, elfeledtetni, sem Trianon, sem a kommunizmus sötét évtizedei nem tudták végleg kioltani - ahogy a Szent István-ének mondja - a "magyarok tündöklő csillagának" fényét.

Ahogyan szabott útja van a teremtésben mindennek: csillagoknak, bolygóknak, embereknek, úgy lehet útja a népeknek, nemzeteknek is. Honnan indult, s hová vezet? - Biztosan csak a Teremtő tudhatja. De hogy utat ne tévesszenek emberek és nemzetek, időről időre megkapjuk a Jeleket: eljön egy-egy Kiválasztott, Apostol, Szent, hogy legyen lángoszlopa, vezérlő csillaga népének, embertársainak. Eljönnek, s nekifeszülnek küldetésük teljesítésének: felragyog bennük az isteni szikra, hogy fényüknél mindenki tisztán láthassa, merre vezet a helyes, az igaz út. Ám ha a rá függesztett tekintetekben nem talál visszfényre, ha nincs, aki értse, megértse, kövesse a jeleket - mit sem ér a csoda.

Szent István csodája majd' 900 évre beragyogta a magyar utat. Ha vetődött is rá árnyék, a Szent Jobb, a Szent Korona emlékeztette Mária országának népét, hogy egy út van csak: az Isten útja. Persze próbatételek, akadályok nélkül való út nincsen. Aki megbotlik, elesik, még talpra állhat, tovább haladhat rajta - de akit elrettentenek a próbatételek, aki megriadva vagy elgyengülve letért róla, az már más utat jár, az az irány célt tévesztett, az már nem az igaz út.

A magyarság évszázadokon át haladt az első királya által beragyogott apostoli úton. Állta a próbákat: ha kellett, saját testével védte a keresztény Európát tatártól-töröktől, saját vérével táplálta erős népekké a Szent István-i intelmek szellemében befogadott törzseket, hordozta a szabadság véres zászlóit, s megfogyva bár, de törve nem, élt a nemzet a hazán.

De aztán Magyarország valahol utat tévesztett. Talmi ragyogás csalta meg azok szemét, akik az ország sorsát kormányozták - s akkor odalett a haza, keresztre feszíttetett, felnégyeltetett. Az országok, melyeket védett, minden oldalról rárontottak, a népek, melyeket addig istápolt, darabokat marcangoltak maguknak a testéből, s az a hamis ragyogás, mint a gyilkos vírus, alattomban a nemzet lelkét is megfertőzte.

Megfertőzte hosszú időre. De nem örökre.

Az 1010. esztendőben István megkoronázása után mintha új fény kezdene derengeni... Most kell nagyon figyelni.

Amikor Szent Istvánt királlyá koronázták, a szertartás során a népet megkérdezték: Akarjátok-e, hogy István a királyotok legyen? Vajon ha ma hangzana el ez a kérdés, többen volnának-e, akik igent kiáltanak? Vajon többen vannak-e ma már, akik újra azt a csillagot látják, amelynek nem ilyen-amolyan színe, hanem a ragyogása, fénye bizonyítja igaz voltát?

"Ah, hol vagy, magyarok tündöklő csillaga, ki voltál valaha országunk istápja? (...) Tekints, István király, szomorú hazádra, fordítsd szemeidet régi országodra..." - ...Adj elegendő erőt a rárohanó ebekkel és a sompolygó rókákkal szemben azoknak, akik 90 év szétszaggatás után végre ki merték mondani, hogy a magyar nemzet egységes; és adj elegendő bátorságot azoknak, akiknek még ki kell tartaniuk addig, míg beteljesedik, hogy nemcsak kimondott vagy éppen törvénybe foglalt szó, hanem valóság lesz: összetartozunk.

m