Aki megpróbálja kimeszelni az eget

Interjú Szokolay Balázs zongoraművésszel

2010. szeptember 18., 10:00 , 505. szám

Ungvári és győri szakiskolásokat oktatott az elmúlt hét végén Szokolay Balázs Liszt-díjas zongoraművész a kárpátaljai megyeszékhelyen. A világhírű előadóművészt egyebek mellett arról faggattuk, miért tartja fontosnak az oktatást.

– Mire jók az efféle kurzusok, mint az ungvári?

– Összesen három nap állt rendelkezésünkre, ami nagyon rövid idő. Ilyenkor a tanár igyekszik valami olyat is nyújtani, ami nem csak az adott diák adott darabjára vonatkozik. Igyekszik tanítani valami általánosat, ami megmozdít a diákokban és tanáraikban valamit, esetleg elindít egy másfajta gondolkodást. Magam is úgy érzem, hogy életem végéig tanulok kollégáimtól, mestereimtől, a legnagyobb művészektől és zeneszerzőktől, s nem utolsósorban magamtól – saját hibáimból, sikereimből. Ezt a tapasztalatot próbálom átadni, és nagy a felelősség, ha az ember tanít.

– Ön végigjárta a "ranglétrát" a zeneiskolai növendéktől a mesterig. Véleménye szerint mire van szükség ahhoz, hogy a tehetség kibontakozzék? Jó tanárra? Kiváló alma materre? Pénzre?

– Pénzre mindig szükség van, mert anélkül nincsenek iskolák, lehetőségek, koncertek. Úgy gondolom, hogy nagyon nagy szükség van a megfelelő szponzorokra, különben egészen egyszerűen ki fog halni a világon nagyon sok minden abból, ami pedig a legértékesebb. Tudjuk például, hogy nagyon kevés emberhez szól már a klasszikus zene. A diákoknak ezért arra is nagy szükségük van, hogy a hitüket megtartsuk. Emellett valami realitásérzéket is ki kell fejleszteni bennük. Arra gondolok, hogy ne legyenek "elszállva" a saját tehetségüktől. Ezzel a realitásérzékkel párhuzamosan kell megőrizni bennük a hitet, hogy érdemes megpróbálni "kimeszelni az eget". Édesapám Farkas Ferencnél tanult, s tanára mondta neki: "Fiam, megmondtam neked fiatalkorodban, hogy nem lehet kimeszelni az eget. Milyen jó, hogy mégis megpróbáltad!" Nekem például ragaszkodnom kell bizonyos illúziókhoz azért, hogy képes legyek nyújtani a közönségnek valami egyszeri élményt, ami mégis maradandó. Például szükségem van arra a hitre, hogy akárhol játszom, legalább egy olyan ember van a közönség között, aki érti, és érzi is a zene legmélyebb tartalmát, akihez úgy jut el az üzenete, ahogyan pl. hozzám gyerekkoromban, azaz nagy szeretettel és nyitottsággal ül be meghallgatni az előadást, és a valóditól rendül meg. Ha nem hinnék ebben, nem tudnék játszani. Ha arra kellene gondolnom, hogy csak műveletlenebb újgazdagok vagy olyanok ülnének be meghallgatni, akiknek elég pénzük van hozzá, az borzasztóan kiábrándító lenne. Nem tudnám ugyanazt a minőséget nyújtani. Persze szponzoraink között – hál’ Istennek – vannak valódi zenerajongók is! Meggyőződésemet próbálom továbbadni a diákjaimnak: a hitet, hogy érdemes a végsőkig csiszolni egy darabot, még akkor is, ha ezt csak nagyon kevesen hallják meg. Nekünk annak a néhány embernek kell játszanunk, akik meghallják a különbséget. Ezenkívül nem lehet elég korán felébreszteni a gyerekekben az igényességet és a türelmet, hogy végigcsinálják a pályát. Ha ezek a tulajdonságok nincsenek meg, talán más hivatást kell választaniuk. Persze mindenkinek jogában áll zenét tanulni, és Kodály Zoltán szerint a zene mindenkié, de egy bizonyos ponton el kell döntenie az embernek, hogy hivatásául választja-e.

– Említette, hogy nehéz eleget tenni minden feladatának, hiszen két egyetemen is tanít, emellett zsűrizik, koncertezik is. Véleménye szerint milyen hatással van a nagy művészek fejlődésére, zenéjükre, hogy állandóan úton vannak? Városról városra járva jut elég idejük az elmélyülésre, a zenére?

– Szerintem csodálatos dolog bejárni a világot, ha valaki jól csinálja. A világ különböző tájai olyasfajta érzést nyújtanak, mint amikor különböző hangnemekben modulál a zene. A mai felgyorsult világban sokszor előfordul, hogy csak átrohanunk egy városon, de nem jut időnk megismerni, megérezni a hangulatát. Az ember sok városról elmondhatja, hogy járt ott, játszott az ottlakóknak, de a hangversenytermen kívül semmire sem emlékszik. Ha viszont jut időnk utazás közben ráérezni egy adott város szépségeire, azzal sokat nyerhetünk. Ha a koncertező igazi művész, kifejezetten szüksége van arra, hogy merítsen ezekből az utakból, hiszen minden város valami újat hozhat ki az emberből.

– Ön mit tekint meghatározó élménynek?

– Az élmények nagyon sokfélék lehetnek. Egy város atmoszférája önmagában is rendkívüli élmény lehet. Nekem például Róma az egyik alapélményem, ahol az építészet, s a többi társművészet számos korszaka él együtt, de olyan sarkai is vannak a világnak, ahol a természeti szépségek a meghatározók. Más városok értékét az ott élt személyiségek adják. Számomra például örök szomorúság, hogy csak a zenén keresztül kommunikálhatok Schumannal vagy Brahmsszal és társaikkal. Ezért meghatározó élmény tud lenni, ha elmehetek Schuman szülőházába, esetleg egy olyan helyre, ahol megfordult Mozart. Például a fertődi kastélyban egyszer olyan jól sikerült eljátszanom egy Haydn-szonátát, ahogy se előtte, se utána soha. Nem volt túl jó a zongora, de ott lehettem Fertődön, ahol Haydn alkotott, s valahogy áthatott ez az érzés. Sokat számítanak az emberek is. Vannak helyek, amelyek kifejezetten feloldanak vagy vonzanak, inspirálnak. Nagyon szeretem például az olasz, az orosz közönséget és az ittenit is. Ezért is vállaltam szívesen egy koncertet Szabadi Vilmossal együtt az itteni filharmóniában, pedig nem lett volna kötelező. Nagyon fontos, hogy milyen közönségnek játszik az ember. Nagy mentorom, Szvjatoszlav Richter azt mondta, hogy azt a közönséget jobban szereti, amely nem egy "lekcióra" ül be, hanem át akarja érezni a zenét. Én is így érzek. Persze az első benyomások megtévesztők is lehetnek. Egy dél-koreai kisvárosban történt például, hogy igyekeztem minden európai érzést megismertetni a közönséggel a zenén keresztül, s úgy éreztem, eléggé jó formában vagyok. Mégis, a darabok között nagyon hervadt kis taps kísért. Nem értettem, mi lehet a baj: unják vagy én játszom rosszul? El is ment egy kicsit a kedvem az egésztől. Ennek ellenére igyekeztem az előadás végéig a maximumot kihozni magamból. A koncert végén legnagyobb meglepetésemre elképesztő volt az ováció, nem engedtek le a színpadról, egy csomó ráadást kellett adni. Az előadás után megkérdeztem, miért volt olyan szerény a taps a szünetben, ha ennyire tetszett a produkció. Azt a választ kaptam, hogy a közönség nem akart engem zavarni. Ebből is látszik, hogy a világ bizonyos részein teljesen másként gondolkoznak, mint mi, európaiak. Hát miért zavarna engem az, ami valójában inspirál: ha hallom, hogy tetszik, amit csinálok?! Ugyanakkor azt is utálom, ha a közönség mindenre tapsol, visszahívják háromszor-négyszer a művészt akkor is, amikor valami középszerűt produkált. Ilyesmi vagy az előadó neve miatt történik, vagy azért, mert ostobák, mert egyszerűen nem értik, mi a különbség a bizsu és az arany között.

– Gyakori élménye ez?

– Sajnos igen. A világ egyre felületesebbé válik, nevelni kell a közönséget. Aki nem nevelni, csak kielégíteni akarja a közönséget, az – szerintem – maga is felületes. Ez az, amiért nevelni kell a fiatalokat is, hiszen nem dőlt még el, milyen irányba mennek el. Lehet, hogy a legértékesebb utat választják, lehet, hogy az olcsóbbat. A tehetség önmagában kevés, kell hozzá jó ízlés, morál, kitartó szorgalom és személyiség. Egészen nagyhírű művészeket hozhatnék fel példának arra, hogy csupán kielégítik a mai igényeket. Aztán vannak kisebb nevek, akikről sokszor nem is hallani, pedig lényegesen nagyobb művészek. Kevesebb az olyan művész, aki a lényeget is meg tudja tartani és híressé is válik. Mert szörnyű egy világ ez, s ezért vált misszióvá a közönség nevelése. Ha legalább néhány napra változást tudunk előidézni az emberek lelkében esetleg egy katartikus élménnyel, ha meg tudunk indítani bennük egy új gondolatot vagy érzést, akkor már érdemes volt dolgozni.

hk