A Szövetség, mely összeköt és elválaszt

A "szovok" - ami a posztszovjet terminológiában a szovjet embertípust jelenti -, a szovjetség vagy szovjetesség észrevétlenül tért vissza, állítják egyre többen, mintegy összegezve mindazt, ami az országban mostanság történik. Íme az érveik: eltűnt a boltok polcairól a grecska, újra életre kelt a Zarnyica, a felsős iskolások katonai-testnevelési játéka, kísérletek történnek a népi druzsinák, azaz a szovjet típusú polgárőrség újraélesztésére, visszakerült a történelemtankönyvekbe a nagy honvédő háború kifejezés, tömegesen éneklik a mai előadók a szovjet idők dalait, forgatják újra a népszerű szovjet filmeket, megjelentek a szovjet címerek a sportruházaton, általánossá vált a múlt kizsákmányolása a reklámban. Ezenkívül emlékműveket állítanak Sztálinnak, ismét népszerűek lettek a pártgazdasági aktívák és a feledhetetlen Leonyid Iljics monumentális stílusát idéző egyéb állami rendezvények - hálás dolgozókkal és veteránokkal, elragadtatott háztartásbeli asszonyokkal és szerencsétlen gyermekseregekkel, amelyek eszméletvesztésig bágyadnak a forró napon vagy fagyoskodnak a hidegben a vezérekre várva. Szerhij Rahmanyin a Zerkalo Nyegyelji hetilap internetes kiadásában megjelent írásában, melynek főbb gondolatait az alábbiakban olvasóink figyelmébe ajánljuk, azt kérdezi olvasóitól, miből gondolja bárki is, hogy a szovjetség most tért volna vissza, ráadásul váratlanul, észrevétlenül? Szerinte soha nem hagyott el bennünket a szovjet múlt.

Mint a szerző emlékeztet, a Research & Branding Group márciusi felmérése megmutatta, hogy ha most tartanának referendumot a Szovjetunió megmaradásáról, a polgárok 47 százaléka az SZSZKSZ megmentésére szavazna. Senkit sem kell, hogy meglepjenek ezek az adatok, állítja, hiszen erre utaló jelekkel, kijelentésekkel nap mint nap találkozhatunk. Azok például, akik a szovjet időkben lelkesen küzdöttek a szólásszabadságért, ma azt mondják: lehet ugyan, hogy a szovjet időkben cenzúráztak, viszont nem volt annyi a mocsok, a hazugság. Pedig pontosan tudják, hogy annak idején a hazugság az állampolitika szintjére emelkedett.

Mások felemlegetik, hogy a régi világban a diploma megbecsülést, tiszteletet, karriert biztosított, míg ma a szakemberek analfabéta vezetők moralizálását kénytelenek hallgatni. Elfelejtik, hogy önmagában semmilyen diploma sem garantálhatja a tiszteletet, a talpnyalókat viszont minden hatalom szereti.

Megint mások azzal hozakodnak elő, hogy a szovjethatalom idején az olyanok, mint Janukovics nem kerülhettek volna hatalomra. Megfeledkeznek róla, hogy Janukovicsot éppen a szovjethatalom nevelte ki, karrierje pedig még akkor kezdődött, amikor szabadságról csupán a politikai foglyok álmodoztak.

Gyakori panasz, hogy abban az országban az értelmiség képezte az elitet, ha úgy tetszik, az arisztokráciát, míg ma csupa fajankóból és hirtelen meggazdagodott parasztból áll. Elfelejtik azonban, hogy "annak az országnak" a története az értelmiségnek és az arisztokráciának a fajankók általi kiirtásával kezdődött.

Ugyancsak népszerű vélekedés, hogy el kellene kergetni ezt a mostani bandát, elvenni tőlük, amit összeraboltak, s visszaadni a népnek, mint korábban. Akik ezt mondják, többségükben még gyerekek lehettek, amikor széthullott a Szovjetunió, s aligha emlékezhetnek rá, mit jelent valójában az a bizonyos "mint korábban". De még nekik is emlékezniük kellene iskolai tanulmányaikból arra, hogy egyszer már elvettek és visszaadtak mindent, de nem jutott belőle mindenkinek. Az SZSZKSZ-ben a tiltások sokasága létezett, amelyeket élvezettel szegtek meg. Ma viszont nincsenek tiltások, de a lakosság zömének pénze sincs, hogy megszerezzen mindent, ami immár megengedett és elérhetetlen.

A szerző barátjának orosz szellemben nevelkedett unokaöccse mindjárt geopolitikai szomszédaink felé vette az irányt, amint elérte a munkavállalás alsó korhatárát. Majdhogynem burzsoá nacionalistaként tért vissza onnan, mert keményebbnek bizonyult ott az élet, mind gondolta, és azért is, mert ott ő "keleti" származása, az ukrán nyelv lenézése és a Putyin iránti tisztelete ellenére is "hohol" (az ukránok oroszországi gúnyneve - a szerk.) volt, alsóbbrendű, ellenséges valaki. A nemzeti önazonosság kérdését eldöntötték helyette.

Nem lehet elutazni a Szovjetunióba. A szovjet divatnak hódoló fiatalok, akik csak romantikus filmekből ismerik azt a korszakot, de ebben a világban, az internet világában élnek, nem érthetik meg a tiltásokat, nem érhetik fel ésszel azokat a félelmeket, nem hathatja át őket az a vágyakozás, amely arra a korra volt jellemző.

A Szovjetunió utáni nosztalgiának milliónyi gyökere van. Az elvesztettek siratásának milliárdnyi oka lehet, alantas és nemes egyaránt. Egyetlen orvosi lexikon sem lenne képes leírni valamennyi szovjet eredetű fantomfájdalmat.

Hiszen nem csupán az olcsó kolbász és a garantált (kicsi, de jó) nyugdíj visszasírásáról van szó. A felfokozott igazságérzetű emberek felpanaszolják, hogy akkor legalább mindenki a rangjával arányosan lopott, s a járókelőket sem ütötték el a járdán. Vagy ha mégis elütötték, hát börtönbe kerültek az illetők. Egyes ukránérzelműek morognak, mert a szovjet időkben több volt az ukrán nyelvű újság és könyv. A vallásosak azt állítják, hogy az ateista időkben a templomba járás valóságos tett volt, néha kockázatos is, de attól csak méginkább Istennek tetsző. Most viszont az istentiszteletek szertartásból show-vá alakultak át. A tegnapi disszidensek a jóízű konyhai beszélgetéseket hiányolják, a frappáns politikai vicceket és a megvalósíthatatlannak hitt álmokat.

Íme, minden megvalósult, álmok pedig nem maradtak. Még a viccek is laposabbak lettek valahogy. Akad, aki szívesen feláldozná magát valamilyen eszméért, de nincs eszme, egyet sem alkottak két évtized alatt. A siratása egy országnak, amelyet előttünk és nélkülünk építettek, valójában annak beismerése, hogy képtelenek vagyunk saját országot építeni.

Természetesen jelen van a hírhedt rend utáni vágy is. A fogyasztói társadalom vezetőre vágyik. Készek hinni bármelyik festettlevegő-árusnak. Készek elcserélni a létező szabadságot a beígért rendre. A fogalmak furcsán elmosódnak. Ki mondta, hogy a rend és a szabadság egymást kizáró fogalmak? Miért nem jutnak eszükbe azok a tájak, ahol békében megférnek egymás mellett? Miért nem jutnak eszükbe azok a helyek, ahol a szabadság hiánya és rendetlenség párban jár?

Valóban igaz volna, hogy errefelé a szabadságot csak akkor kezdik értékelni, amikor már alig marad belőle valami? Mert ebben az esetben csak akkor lesz esélyünk szabadokká válni, amikor elkezdik szorosabbra húzni a csavarokat. A hazafiság fellángolása pedig akkor következik majd el, amikor újra tiltott lesz minden, ami nemzeti.

Ennek az országnak a történetében nem kevés példa akad a szabadságért, az államiságért vívott odaadó küzdelemre olyankor, amikor egyszerűen nem volt esély a győzelemre. A legközismertebb példa erre az UPA, bárhogyan viszonyuljunk is történelmünknek ehhez a fejezetéhez. Emberek ezrei bujdostak az erdőbe, miközben tisztában voltak vele, hogy valószínűleg nem érik meg az álmuk megvalósulását. Amikor széthullott a Szovjetunió, senki sem ment el partizánnak.

Mit kell érezniük ma azoknak az embereknek, akik akkor a független Ukrajnáért, a sárga-kék lobogóért és a háromágú szigonyért küzdöttek, ha máig a fasizmus kiszolgálóinak nevezik őket a szónoki emelvényekről? Érdemes-e a háborúban aratott győzelmet ünnepelni ahelyett, hogy a béke beköszöntét ünnepelnénk? Hogyan viszonyuljunk a vörös zászlóhoz, ha azok, akik alatta harcoltak, nemcsak felszabadítók, de hóhérok is voltak? És országunknak, amely még mindig produkál életjeleket, muszáj egy letűnt ország zászlaját kiaggatni?

Még mindig nem szabadultunk meg a szovjet múlttól. Bárki, aki megpróbált tenni valamit ebben az országban, legtöbbször vagy a szovjet gyakorlatot másolta, vagy a szovjetellenességből csinált elvet. Csakhogy a nekrofiliánál semmivel sem jobb a nekrofóbia.

Valamiért még mindig nem temettük el a Szovjetuniót. Sem 1991-ben, sem 2004-ben. Juscsenko, aki meghirdette a nemzetállam építését, szovjet szabályokra és intézményekre támaszkodva "reformálta" meg az országot. Ő ugyanolyan "szovok", azaz szovjet típusú ember, akárcsak az elődei és az utóda, ami azért lehetséges, mert megengedjük ezt nekik. A szovok kiirthatatlannak bizonyult. A szovjetség tovább él a ZSEK-jeinkben, a rendőrségünkben, az ügyészségünkben, a börtöneinkben, az iskoláinkban és természetesen számos hivatalunkban is.

Tehetetlenek vagyunk a szovjet durvasággal, a szovjet arroganciával, a szovjet konzervativizmussal és a szovjet kapzsisággal szemben. Vágyódunk a nagy birodalom után, amely beleszólt a világ sorsának alakításába, miközben nemigen törődött polgárai sorsával. Temessük el végre. Ne szapuljuk a megboldogultat, egyszerűen szedjük ki a mauzóleumból, s hagyjuk békében pihenni, hogy elkezdhessük a saját életünket.

hk