Madagaszkár királya

A XVIII. század második felében egy magyar nemes, Benyovszky Móric - hol fogolyként, hol szabad emberként - négy földrészre jutott el kalandokban bővelkedő életútja során. Közben bekapcsolódott két nemzet szabadságküzdelmébe, a kiváltságos rend tagjaként is a polgári átalakulás híve lett, s kortársai jelentős részével ellentétben, az Európán kívüli kontinensek bennszülöttjeit sem vadaknak, hanem magával egyenértékű embereknek tekintette, akikhez őszinte rokonszenvvel közeledett, igyekezve lebontani a fehérek és a színesbőrűek közötti falakat.

Császári huszárból - lengyel lovastisz

Hősünk 1741. szeptember 20-án, Benyovszky Sámuel lovassági tábornok és Révay Róza bárónő gyermekeként látta meg a napvilágot a felvidéki, Nyitra vármegyei Verbón, a nemesi família egyemeletes barokk kúriájában, s már tízévesen katonai iskolába került, hogy folytatva a családi hagyományt, ő is huszár legyen. Még csak tizenöt nyár múlt el fölötte, amikor 1756-ban kirobbant a hétéves háború, melyben Anglia és a II. (Nagy) Frigyes király által katonai nagyhatalommá tett Poroszország csapott össze a francia-Habsburg koalícióval, mely utóbbihoz később Oroszország is csatlakozott. A fiatal Móric már a konfliktus első évében átesett a tűzkeresztségen, s főstrázsamesterként vett részt a háború egyik legjelentősebb ütközetében, az 1756. október 1-jén a csehországi Lowositznál lezajlott nagy csatában, melyben a poroszok alaposan megverték a császári hadakat. Két év múltán viszont édesapja jobblétre szenderült, s az ifjú altisztet kapzsi rokonai - távollétében - kizárták az örökségből, ő azonban nem volt hajlandó eltűrni a jogtalanságot, hanem felfegyverzett jobbágyokkal megostromolta és elfoglalta a családi kúriát. A pórul járt rokonok erre Bécsbe futottak, lázadásként, sőt felségsértési kísérletként tüntették fel Benyovszky Móric akcióját, Mária Terézia császár- és királynő pedig az eset kivizsgálása nélkül egyszerűen megfosztotta birtokaitól, s száműzte birodalmából az így hontalanná tett ifjút.

A Benyovszky családnak azonban Lengyelországban is éltek rokonai, s a fiatalember apai nagybátyjához, a litvániai helytartóhoz menekült (Litvánia a XIV. század óta perszonáluniót alkotott Lengyelországgal), aki örökbe fogadta őt. Földbirtokot kapott, s gazdálkodni kezdett, ám vonzották a távoli földek, ezért elmélyedt a hajóépítés, a tengerjárás és a földrajz tanulmányozásában, hogy nagy álmát megvalósítva, eljusson a kincses Indiába. Ezt a tervét azonban sohasem valósíthatta meg. Új hazájára ugyanis válságos időszak köszöntött, Oroszország egyre erőszakosabban avatkozott bele Lengyelország belügyeibe, II. Katalin cárnő orosz érdekeket kiszolgáló királyt ültetett Polónia trónjára, mire válaszul lengyel nemesek egy jelentős csoportja 1767-ben létrehozta a Bari Konföderációt, s harcot indítottak hazájuk függetlenségéért. Benyovszky kötelességének érezte, hogy lengyelországi földbirtokosként részt vegyen a küzdelemben, s lovassági ezredesként több ütközetben is összecsapott a nemesi felkelés leverésére kivezényelt cári csapatokkal. Az 1769-es stanislawowi csatában azonban súlyos sebet kapott, orosz fogságba esett, a cári birodalom pedig még ugyanebben az esztendőben leverte a szabadságmozgalmat.

A bolserecki nyilatkozat

A fiatal lovastisztet - megannyi hadifogolytársával együtt - hosszú gyalogmenetben a kazanyi várbörtönbe kísérték a dzsidás kozák őrök, ám Benyovszky Móric megszökött a fogságból, s Szentpétervárra sietett, hogy egy nyugat-európai hajóra felóvakodva búcsút inthessen Oroszországnak. A cári katonák azonban elfogták, s az orosz hatóságok a Kamcsatka félszigetre száműzték. Egy évbe telt, mire a száműzöttek csapata - Oroszország európai részén, majd a szibériai tajga roppant kiterjedésű fenyőrengetegébe vágott utakon átvonulva - elérte úti célját, az Ohotszki-tenger partján fekvő bolserecki fegyenctelepet, miközben a sorstársaival való beszélgetések során megismerte az áldatlan oroszországi közállapotokat. Jó kapcsolatépítési képességének, illetve kitűnő sakktudásának köszönhetően pedig nemsokára mindennapos vendég lett a sakkjátékot ugyancsak kedvelő kamcsatkai kormányzó palotájában, "hosszú pórázra" engedték, s bár orosz őrök kísérete mellett, de bejárhatta az Ohotszki- és a Bering-tenger közé ékelődő, működő tűzhányókban bővelkedő, hegyes-völgyes félszigetet, s elkészítette annak első földrajzi, néprajzi és állattani leírását, közben pedig romantikus kapcsolatba került élete nagy szerelmével, a kormányzó lányával, Anasztáziával.

Az aranykalitka azonban mégiscsak kalitka, s Benyovszky - a cári önkényuralommal elégedetlen, nyugati műveltséggel rendelkező és hozzá hasonlóan a felvilágosodás eszméit valló, száműzött cári tisztek élére állva - 1771 tavaszán fellázította a rabokat, s a felkelők elfoglalták a fegyenctelepet uraló erődöt, ahol elkészítették a híres bolserecki kiáltványt, melyben - ötven évvel megelőzve a dekabristák mozgalmát - elsőként irányozták elő Oroszország polgári átalakítását, a minden embert megillető szabadságjogok biztosítását. Ezután kézre kerítették a kikötőben horgonyzó Szent Péter és Pál hajót (Benyovszky emlékiratai szerint Anasztázia is vele tartott), s vitorlát bontva, nekivágtak a tengernek. Nyilatkozatuk pedig, kéziratok formájában terjedve, eljutott a hatalmas cári impérium megannyi pontjára, érlelve a szabadság iránti vágyat, s mind a cári kormányzat ellen 1774-ben felkelést indító Jemeljan Pugacsov kiáltványában, mind a dekabristák programjában ott érződik a hatása.

A szökevények előbb úgy tervezték, hogy Észak-Amerikában kezdenek új életet, ezért megkerülték Kamcsatka legdélibb pontját, a Lopatka-fokot, s hét évvel megelőzve a kiváló angol felfedező, James Cook kapitány észak-csendes-óceáni kutatóútját, sorban elvitorláztak a Bering-tenger szigetei mellett, feltérképezve azokat (ám ezek a térképek, sajnos, elég pontatlanok), majd az Aleuták vulkanikus szigetívét érintve, kihajóztak a nyílt óceánra. Ekkor azonban váratlan fordulat történt: Benyovszky emlékirataiból sem derül ki, miért, de felhagytak amerikai terveikkel, és délnyugat felé fordították hajójuk orrát. Kikötöttek a Kurili-szigeteken, Japánban, majd az akkor még nem kínaiak, hanem maláj származású bennszülöttek által lakott Formosán (mai nevén: Tajvanon), ahol az egyik törzs barátsággal fogadta őket, s ennek szövetségében még egy kis helyi háborút is vívtak újdonsült barátaik védelmében, fényes győzelmet aratva egy agresszív törzs felett. Ezután horgonyt vetettek a kínai portugál gyarmat, Macao kikötőjében, ahol Anasztáziát sírba vitte a sárgaláz, Benyovszky pedig átszelte az Indiai-, valamint az Atlanti-óceánt, s 1772-ben megérkezett Franciaországba, ahol megfogalmazta emlékiratait.

Az ampanszakabé

XV. Lajos szolgálatába fogadta a kalandos életű magyar nemest, s az indiai-óceáni francia gyarmatra, Mauritius szigetére küldte, melynek helytartója azt a feladatot rótta rá, hogy létesítsen egy telepet Madagaszkár földjén.

Bár az utóbb említett hatalmas szigetet csak a Mozambiki-csatorna választja el a "fekete kontinenstől", mégsem a hajózásban nem jeleskedő délkelet-afrikai bennszülöttek, hanem az óceán túlsó végéből, Hátsó-Indiából érkező, kiváló tengerjáró tapasztalatokkal rendelkező maláj-polinéz hajósok fedezték fel, majd népesítették be - kétezer évvel ezelőtt - a jókora földdarabot, s belőlük formálódott Madagaszkár őslakossága, a malgas nép, mely viszont a XVIII. században még nem alkotott egységes államot, hanem törzsi királyságokra bomolva élte az életét.

Benyovszky 1774-ben kötött ki a sziget északkeleti partján, felépítve az uralkodó tiszteletére Louisbourgnak "elkeresztelt" erődöt, s három expedíciót szervezve, feltérképezte a szárazulat belsejét, amit bárói címmel jutalmazott a király. Közben szövetségre lépett néhány kisebb törzzsel az őket fenyegető, erősebb szeklávok ellen, s csapatai - fegyverzetüknek köszönhetően - rövid, ám annál hevesebb küzdelemben legyőzték a hatalmas túlerőben lévő támadókat. Megkímélte viszont a hadifoglyok életét, ápolásban részesítette a sebesülteket, egy később a szigetre rátörő ínség idején pedig élelmet osztott szét a bennszülöttek között, így a malgasok hamar megkedvelték, és 1776-ban ampanszakabévá, vagyis az összes malgas törzs királyává választották. Ezt követően kilépett a francia szolgálatból, s elhatározta, hogy modern államot épít ki Madagaszkár földjén.

Felismerte, milyen gyümölcsöző kereskedelmi kapcsolatokat teremthetne a sziget Európával, ezért - támogatókat keresve - az "öreg kontinensre" hajózott, ám Franciaország nem kereskedni, hanem gyarmatosítani akart, Mária Terézia császár- és királynő pedig - bár amnesztiában részesítette őt, sőt, talán hogy jóvátegye Benyovszkynak a verbói incidenst követő igazságtalan elítélését, grófi címet adományozott egykori katonájának - semmilyen támogatást nem ígért a számára. Egy amerikai, baltimore-i nagykereskedő segítségével viszont felszerelt egy hajót a szükséges építkezési eszközökkel, hogy európai típusú településeket építsen fel Madagaszkár földjén, ezzel is elősegítve a bennszülöttek civilizációs fejlődését, majd visszatért választott hazájába, s számolva Franciaország hódító terveivel, felépítette a Mauritanie nevű erődítményt. 1786 tavaszán azután a franciák partra is szálltak a szigeten, s május 23-án megütköztek az ampanszakabé malgas hadseregével, mely hősiesen küzdött ugyan, de végül is alulmaradt a túlerővel szemben. Magát Benyovszkyt is eltalálta egy ágyúgolyó, mely azonnal végzett vele, holttestét pedig új erődítménye falainál temették el. Madagaszkár azonban továbbra is kemény diónak bizonyult, a gyarmatosítók csak a XIX. század végére hódították meg, s a II. világháború után - immár egységes nemzetállamként - a szigetország is visszanyerte függetlenségét. A malgasok pedig ma is nemzeti hősükként tekintenek a magyar grófra, aki életét adta a szabadságukért.

Lajos Mihály