Vashulladék: jövedelem és megélhetés

Ki ne emlékezne a volt kommunista korszak egyik jellegzetes „epizódjára”: az ócskavasgyűjtésre. Egykor a Szovjetunió szinte mindegyik iskolájának osztályai egymással versengve igyekeztek minél több vashulladékot összegyűjteni, hiszen a kimagasló eredményért osztályfőnöki és igazgatói dicséret, valamint a tanév végén oklevél is járt, sőt olykor jutalomkirándulás. A szovjet állam széthullásával és a beköszönő függetlenséggel együtt ugyan megszűnt a szervezett iskolai fémgyűjtés, a folyamat ma már vállalkozásként zajlik, egyeseknek komoly meggazdagodást, másoknak viszont a munkanélküliség közepette a mindennapi betevőt jelentve.

Igyekeztünk utánajárni, mi a helyzet az ócskavaspiacon, és hogy milyenek a felvásárlási árak. A megyében több „központi” hulladékvas-felvásárló telep is működik – ezek egy része illegálisan –, melyeknek vezetői megszabott áron veszik át a beszállítók által gyűjtött fémet. Ezek egyike a Beregszászban élő – teljes neve elhallgatását kérő – Elemér, aki egy ócskavas-kereskedelemmel foglalkozó cég helyi kirendeltségű vezetőjeként tevékenykedik.

„A törvényi előírásoknak megfelelően legálisan, működési engedéllyel dolgozom – kezdi beszélgetésünket a vállalkozó. – Általában Beregszászból és környékéről keresnek fel bennünket az ügyfelek, akiktől megszabott, maximalizált áron vásároljuk fel a hulladékot. A vas kilójáért 2 hrivnyát, a vörös- és a sárgaréz kilójáért pedig 50, illetve 20 hrivnyát fizetünk. Az árak egyébként a megye területén változóak, a felvásárlók mindegyike saját maga szabja meg a tarifákat.”

Elemér elmondja, hogy a felvásárlásnál figyelembe veszik a hulladék mennyiségét és minőségét. Ha a behozott tétel kimagaslóan nagy tömegű és jó minőségű, akkor hajlandóak a megszabottnál valamivel magasabb árat is fizetni. Elmondása szerint az utóbbi években drágult a piac, némileg magasabb lett a felvásárlási ár: míg pl. 2008-ban egy kiló vas ára 0,90–1,20 hrivnya között ingadozott, addig a beszállítók most már két hrivnyáért adhatják le kilóját. Ugyancsak növekedés tapasztalható a sárgaréz esetében is: míg három-négy évvel ezelőtt ez a nemesfém kilónként tizenhat hrivnyát ért, addig most már 20 hrivnyát. Igaz, hogy azóta az infláció is magasabb lett.

„Már húsz éve dolgozom ebben a munkakörben – tekint vissza Elemér. – A szakma fénykorát a rendszerváltást követő években élte, amikor sok volt a fém, és nem is silány minőségű. Volt, amikor olyan értékes fémet is behoztak, mint a titán. De ilyen most már nem fordul elő. A leggyakrabban egyszerű ócskavasat hoznak be, az értékesebb színesfémek aránya kisebb. A cégem kapcsolatban áll számos ukrajnai gyárral. Miután összegyűlik egy tétel, azt az igénytől függően ezek valamelyikébe küldjük, akik a mi árainknál némileg magasabb tarifával veszik át.”

Tekintve, hogy az utóbbi hónapokban számos településről érkezett bejelentés porták előtti árkokat lefedő kanalizációs hidak eltulajdonításáról, feltettük a kérdést: válogatás nélkül átvesznek-e bármit? „Természetesen nem – kapjuk a választ. – Nálunk alapelv, hogy kétes eredetű „vasat” – mint pl. a kanalizációs híd – nem veszünk át, mert amennyiben a tárgy lopott, akkor lényegében bűncselekmény részeseivé válunk. Semmi értelme tehát kockáztatni az engedélyem bevonását, valamint az öttől tízezer hrivnyáig terjedő bírságot. A fémet tőlünk átvevő ukrajnai gyárak is „szűrik” a szállítmányt, kapcsolatban állnak a rendőrséggel. Amint a szállítmány megérkezett, azt a gyárudvaron szakértői bizottság vizsgálja át, rendszerezi, s amennyiben gyanús eredetű tárgya(ka)t találnak, jelentik azt a hatóságnak. Tehát nincs értelme kockáztatni. Természetesen vannak, akik engedély nélkül dolgozva bevállalják ezt a rizikót.”

Mint megtudtuk, a szegényebb romák 80 százaléka ócskavasfelvásárlásból él. Többeket Elemér támogat, lovat és szekeret vesz nekik, hiszen így mindenki jól jár: van, aki munkát kap, és van, aki ócskavasat. Elemér azonban lelkükre köti az aranyszabályt: lopás nincs, csak becsületes munka!

A pénzkeresésnek ezzel a formájával a romák is elégedettek. „A családban mindenki munkanélküli volt, élni viszont kell – mondja egyikük, János. – A vasgyűjtést az egyik szomszédom ajánlotta nekem már vagy tíz évvel ezelőtt. Mondta, hogy ott a szekér meg a ló, használjam ki. Jó tanácsnak tűnt, megfogadtam, és azóta a fiammal járunk ki a Beregszász környéki falvakba ócskavasat vásárolni. „Vasat veszünk!” kiáltásokkal hívjuk fel magunkra a figyelmet. Mindennap van valami eredmény: hol egy rossz hűtőszekrénytől, hol egy rozsdás keréktől akarnak megszabadulni az emberek, de kisebb-nagyobb vashulladékok mindig vannak. A házaknál megnézzük az eladásra kínált ócskavasat, felmérjük a tömegét, minőségét, és mondunk egy árat. Mindenki boldog: az eladó megszabadul az ócskavastól, és mi hulladékhoz jutunk. Ha megtelik a szekérderék, vagy ránk esteledik, hazamegyünk. Általában pénteken vagy szombaton megyünk a felvásárlóhoz. Igyekszünk úgy alkudni, hogy valamit keressünk az üzleten. Hétfőn aztán újrakezdjük. Nehéz, de becsületes munka ez: meggazdagodni soha nem fogunk belőle, de a mindennapi kenyér az asztalra meglesz...”

F.Zs.