A didzseridu titka

Az Ausztrália őslakosainak életét bemutató dokumentumfilmekben gyakran látható egy furcsa, a trembitához hasonló fúvós hangszer, mely különös, mégis varázslatosan szép játékával elismerésre készteti a nézőt. Ez a hangszer a didgeridoo (magyarul didzseridu), mely ugyan Észak-Ausztrália őslakosainak körében használt hangszer, napjainkban azonban az egész világon egyre jobban terjed. A Beregszászban élő Tomor Gergely hobbija ezen hangszer készítése. A miskolci születésű fiatalember feleségével, Tímeával a református egyház kötelékében lát el rehabilitációs munkát, ugyanakkor szabadidejében szívesen „didzseriduzik”.

– Mikor kezdtél „did­zse­ri­duzni”?

– Nálam a didzseridu szeretetének kezdete a Crokodil Dundee című, egykor nagy sikerrel vetített filmhez vezethető vissza. Ugyanis ebben a filmben hallottam meg először ennek a különleges hangszernek a nem mindennapi hangját. Akkor még szinte semmit nem tudtam a hangszerről, de a későbbiekben a „világhálón szörfözve” sikerült rábukkannom, s később egy Ausztráliában járt barátom révén a készítésének a „titkaiba” is bepillantást nyerhettem. Így már közel nyolc éve nemcsak zenélek ezen a hangszeren, hanem készítek is didzseridukat.

– Mit kell tudnunk erről a különös hangszerről?

– A didgeridoo (didzseridu) az észak-ausztráliai őslakosok fúvós hangszere. A tudomány jelenlegi állása szerint a világ egyik legelső hangszerének tekinthető. Egy, a hangszerről fennmaradt lenyomat ugyanis olyan elméletek tárgyát képezi, melyek szerint a didzseridut már négyezer, sőt talán negyvenezer évvel ezelőtt is használhatták. Lévén, hogy egy darabból áll, mind a mai napig a világ legegyszerűbb hangszerének számít.

Bár leggyakrabban fából készül, megszólaltatásának módja miatt, valamint hangszertani besorolása alapján mégis a rézfúvós hangszerek családjába tartozik. Ausztráliában a didgeridoo hagyományosan a termeszek által kivájt eukaliptusz fatörzsből vagy ágból készül. A kontinens őslakói által „fehér hangyák”-nak is nevezett termeszek ugyanis kirágják a még élő eukaliptusz belsejét, körülbelül 1–2 cm falvastagságot hagyva. Az ausztrál őslakos az erdőben sétálva a szellemeket kérdezi meg, hogy merre keressen faanyagot, majd kopogtatja a fákat, és az így keletkező hangból, hallás után állapítja meg, melyik ág vagy törzs lesz alkalmas hangszernek. Ezután kivágja, majd faszénparázzsal tágabbra égeti belül a lyukat. Általában az ideális hangszer „szája” 3 cm átmérőnél kezdődik, ez az átmérő a hangszer vége felé fokozatosan kiszélesedhet, de végpontja nem haladhatja meg a 15 cm körüli átmérőt. Ennél nagyobb eltérés ugyanis már a hangképzés rovására menne. Újabban a hangszert gyakran készítik „szendvics”-módszerrel, vagyis két megfelelően kivájt fadarabból ragasztják össze. Az ausztrál bennszülöttek a befúvó rész peremére gyakran méhviaszt tesznek, melynek segítségével a játékos a rést a saját szájához tudja igazítani.

– Honnan ered a hangszer neve?

– Kevesen tudják, hogy a didgeridoo vagy didjeridu kifejezés az őslakosok között nem létezett, ezt az angol gyarmatosítók találták ki. Egyes elméletek szerint az angolok, először hallván a hangszer hangját, annak különös hangzása után adták a didzseridu nevet. Mivel a skótok a dudán játszó embert „dudarinak” nevezik, egy másik elmélet ezen szóhasználattal hozza a hangszer elnevezését rokonságba.

Ausztrália őslakói, az abok között azonban legáltalánosabb formában yidaki néven ismert a hangszer, noha törzsenként számos más megnevezéssel is illetik. A legenda a hangszer megszületését az egyik ausztrál mitológiai hőshöz, Yidakihoz köti. A történet szerint Yidaki egy vihart követően az erdőben sétált, amikor meglátott egy villám sújtotta fát. A fa egyik letört, lángoló üreges ágán termeszek rohangáltak az életükért. Lévén, hogy az ausztrál bennszülöttek harmóniában élnek a természettel, Yidaki számára mi sem volt természetesebb, mint hogy megmentse a parányi életeket: belefújt hát az üreges ágba. A termeszek az ég felé szálltak és csillagokká lettek, az ág pedig mély hangot adott a fújás nyomán. Ezzel megszületett az ősi hangszer, a yidaki. A hangszer használata egész Ausztrália területén csak 2-300 éve terjedt el.

– Hol, milyen alkalmakkor használják a hangszert?

– Általában szertartásokon használják a hangszert, vagy történetek mesélése közben. Ez szintén érdekes dolog a bennszülötteknél, ugyanis különböző színekkel jelölt történeteik vannak. Az elsők a „zöld történetek”, melyet az őslakók bárkinek elmesélhetnek. A második a „narancssárga történet”, melyet fehér emberek nem, csak és kizárólag ausztrál őslakók tudhatnak. Legvégül vannak a „piros történetek”, melyek csak törzsön belül mesélhetők. Ezekből én egyet, Az élet c. zöld történetet ismerem. A történet arról szól, hogy a repülő szúnyogot megeszi a béka, a békát a kígyó, majd legvégül a tovacsúszó hüllőt is széttépi és felfalja a bagoly. Sokan primitívnek és elmaradottnak nevezik az őslakókat, de ez a történet híven és életszerűen magyarázza el a törzs gyermekeinek az élet körforgását.

– Hogyan történik a hangképzés?

– A didzseridun történő zenélés hasonló a trombitán való játékhoz. A zenész a hangszer szűkebb keresztmetszetű végét összeszorított ajkaihoz illeszti, miközben levegőt présel át közöttük. Az ajkak rezgésbe jönnek, periodikus nyomásingadozást előidézve, a cső mint rezonátor visszahat rájuk, ugyanakkor felerősíti rezgésük bizonyos összetevőit. A termeszek által rágott szabálytalan, nagyjából kúpszerű furat miatt a cső által felerősített részhangok nem felelnek meg teljesen a felhangsornak, de ezt nem tekintik hátránynak, sőt ettől lesz érdekesebb, gazdagabb a hangzása. A hangszert a körlégzés révén megszakítás nélkül lehet megszólaltatni akár órákon keresztül is. Az én személyes rekordom 7,5 óra volt, mely idő alatt egyfolytában játszottam. Mivel nagyon kis mennyiségű levegő is elég a hangkeltésre, megoldható, hogy a gyors, orron át történő levegővétel alatt a szájüregben tartalékolt levegőt használják a megfúvásra. A hangszer kapcsán megemlítendő, hogy nagyon nehéz a megszólaltatást elsajátítani. Van olyan, akinek ez az első tíz másodpercben sikerül, s van, aki napok alatt sem tudja azt megfújni rendesen.

– Üzletileg van-e ebben fantázia? Milyenek a hangszerárak?

– Elmondható, hogy számos didzseridukészítő kizárólag hobbiból vagy a zene iránti szeretetből dolgozik, de sokan üzletet látnak mindebben, a hangszerre építve vállalkoznak is. Nem is alaptalanul: némely hangszerért csinos összegeket kérnek. Minden a típustól, a készítési módszertől és az alapanyagtól függ.

Annyi azonban bizonyos, hogy a legolcsóbban beszerezhető didzseriduk bambuszból készülnek. A növény üreges és kiválóan megfelel a tömeggyártásra. Egy bambuszból készült hangszer 3-8 ezer forintba kerül, igaz, hogy hangja meg sem közelíti az eredeti didzseriduét.

A hangszert készítik még teak­fából is, melynek ára tízezer forint körül mozog. Néhány vállalkozó az eredetiségre „utazva” „termeszrágta” eukaliptuszfát használ, melyet Ausztráliából importálnak. A faanyag kiválasztásához gyakran a legnagyobb szakértőnek számító őslakókat bérelik fel. Az eukaliptusz hangszerek ára ötvenezer forintnál kezdődik, de a határ a „csillagos ég”. Hallottam olyat, hogy Magyarországon 150 ezer forintért is adtak el darabot.

De a legdrágább hangszerek a kenderdidzseriduk, melyeket drága módszerrel készítenek. A munkához darált kendermagot használnak fel, melyet a papirusznádnak a papirusztekercs elkészítéséhez hasonló módon nedves masszává dolgoznak össze. Ezt a vizes masszát aztán speciális hengeres formára teszik, melyet egy több millió forint értékű szárítógépbe helyeznek. Ezen gépezet a sivatagi klíma hőmérsékletét „lemásolva” szárít. Az eljárást követően a kész hangszert végül természetazonos anyagból készült festékkel vonják be. A legolcsóbb kenderdidzseridu 270 eurónál kezdődik, ez sokak számára megfizethetetlen, viszont aki igazán minőségi hangszert keres, nem sajnálja kifizetni ezen összeget, mivel hangjuk általában duplája a „normál” típusoknak.

Én általában európai keményfákat használok fel, mivel ezeket viszonylag könnyű beszerezni. Gond csak a faanyag kiválasztásánál van: fontos ugyanis, hogy a fa több feltételnek megfeleljen. Vagyis az anyag megfelelően ki legyen száradva, ugyanakkor ne legyen megrepedezve, s formája is a kívánalmaknak megfelelő legyen. Ez egy meglehetősen hosszadalmas feladat, nehéz megfelelő fát találni. Ha megtaláltam a fát, akkor két részre bontva a törzset, szobrászvésővel munkálkodva 1,5–2 hónap alatt készítek el egy hangszert. A munkát a két törzs összeragasztása és kipróbálása zárja.

– Egy „fehér ember” befuthat karriert a hangszerrel?

– Amennyiben valakinek érzéke és tehetsége van hozzá, akkor igen. Az egyik barátom ezen ritka kivételek egyike: kint járt Ausztráliában, és az utcán kipróbálta a hangszert. Az egyik őslakos meghallva a játékát, felajánlotta, hogy alakítsanak duót. Azóta együtt játszanak, mindenhol nagy sikerük van. Ez is bizonyítja: érzékkel és egy kis szerencsével az ember előtt új lehetőségek nyílhatnak meg…

Fischer Zsolt