Az Üvegcipő Beregszászban

2011. október 14., 10:00 , 561. szám

Hosszú szünet után állt elő ismét új előadással a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház, s ennek megfelelően nagy várakozás előzte meg a produkciót a városban s annak határain túl is. A nagysikerű múlt szerdai premiert követően megállapíthatjuk: a színházszerető közönségnek nem kellett csalódnia. Molnár Ferenc Az üvegcipő című három felvonásos színpadi műve, amely Árkosi Árpád rendezésében technikailag két felvonásossá alakult át, valódi közönségdarab, amelyből fergeteges előadás kerekedett.

Irmának (Tarpai Viktória), a józsefvárosi Hamupipőkének nem jelenik meg a jó tündér, egyetlen királyfi sem húz üvegcipellőt a lábára, ám ő egyáltalán nem keseredik el, mert másba szerelmes: Sipos Lajosba (Kacsur András), a korosodó, szegény bútorasztalosba, aki tipikus kispolgár. Elvben ebben a mesében is van gonosz mostoha: Adél (Béres Ildikó), annak a bérháznak a tulajdonosa, amelyben Irma, a szegény rokonlány szolgál, s amelyben Sipos bérlőként – no meg Adél szeretőjeként – él. Igaz, a mostoha nem a klasszikus gonosz, ahogyan semmi egyéb sem egyértelműen fekete vagy fehér e történetben. Molnár szereplői hús-vér emberek, azaz egyszerre jók és rosszak is, szerethetők vagy akár el is ítélhetők tetszés (ízlés) szerint.

Adél fiatal korában szobalányként és az uraság fiának szeretőjeként tett szert tőkére, amelyből később a saját lábára állhatott, de öregségére tisztességes házasságra, társadalmi megbecsülésre vágyik, s egyúttal menekül az igaz szerelem elől, amely a nálánál fiatalabb Császár Pali (Ferenczi Attila) képében jelentkezik. A bolondos Irma álomvilágban él, amelyben csak az istenített Sipos úr létezik, akinek a csitri minden rigolyáját elnézi cserébe a reményért, hogy egyszer kölcsönössé lesz a szerelem. Amikor azonban Adél „rákényszeríti” Sipos urat, hogy vegye feleségül, Sipos úr pedig rosszul értelmezett kispolgári tisztességből (talán a tehetősebb nő melletti létbiztonság reményében is?) belemegy ebbe, felborul a bérház kényes érzelmi egyensúlya. Irma az esküvő napján világgá kiáltja szerelmét, majd bánatában utcalánynak áll, de Adél és Sipos is belátja a lakodalomra virradó nap hajnalán, hogy a kierőszakolt házasság semmire sem megoldás, nem szállhatnak szembe elnyomni, megtagadni próbált érzelmeikkel. Így azután az előadás happy enddel zárul: Irma Sipos úr, Adél Császár karján távozik a színpadról, hogy új életet kezdjenek.

„A vágynak és valóságnak ritka találkozása az a három felvonás, amely ennek az üvegcipős kis cselédnek a szívéről szól. Megvan benne az álmok komédiája, az álmok tragédiája, s az álmok megváltó szépsége. Kinek nem jut eszébe saját vágyainak komikuma, amikor hallgatja ennek a Rajongó Irmának pátoszát szívének centercsatárjáról, pilótájáról, fejedelméről, aki egy szívós, mást szerető, öregedő asszonynak a kitartottja, s egyébként is vén mérges legény, rozzant asztalos. Neki szívkirály, nekünk komikus figura, vagy tépett, szomorú ember, s itt egy kicsit úgy érezzük, hogy egy kicsit mindnyájan szíven lehetünk találva. … Az Üvegcipő a jóság, a tisztaság, az áhítat kis passziójátéka” – írta Földi Mihály 1924-ben, az ősbemutató évében a Nyugatban.

Amiből más tragédiát faragott volna, abból Molnár Ferenc édesbús melodrámát, vígjátékot komponált. A zseniális színpadi szerző ezúttal is a tőle megszokott fordulatos cselekménnyel áll elő, szereplői finoman, nagy gonddal megrajzoltak, párbeszédei pedig – mint mindig – a magyar drámairodalomban azóta is páratlanul gördülékenyek és szellemesek. Miközben megnevettet, egy-egy pillanatra meg is hat, miközben felhőtlenül szórakoztat, rendre el is gondolkodtat. „Minden szó a helyén, nincs egy fölösleges mozdulat, minden szónál titkos mélységek tárulnak fel, minden sóhaj érzést jelez és vihart jósol” – írja a már idézett Földi Mihály.

A beregszászi társulat nagyszerű „alapanyagnak” bizonyult Árkosi Árpád kezében ahhoz, hogy kihozzon a darabból minden mélységet és finomságot anélkül, hogy az a játék, a könnyedség rovására menne. Jobbára tartózkodott a direkt megoldásoktól, kitartott a hagyományos színházi történettálalás eszközeinél, amelyek hagyják érvényesülni a molnári szöveget, s ezért hálával tartozunk neki.

Aminthogy kivétel nélkül minden színpadra lépőt köszönet illet az előadás nyújtotta élményért. Elenyészően kevés modorosság, annál több őszinte gesztus és hangsúly jellemzi a színészek játékát. Tarpai Viktória csak úgy lubickol a válósággal „rá írt” szerepben, Kacsur Andrásnak pedig még a hallgatása is jelentőségteljes, élményszámba megy. De az előadás valamennyi szereplője megérdemli az elismerést. Béres Ildikó súlyos színpadi jelenléte, Kacsur Andrea társalkodónőként nyújtott „különszáma”, s még a kisebb szerepekben Ferenczi Attila, Vass Magdolna, Szabó Imre, Ivaskovics Viktor, Orosz Ibolya, Gál Natália, Sőtér István, Domareckaja Júlia és Krémer Sándor alakítása is élményszámba megy.

hk