Falu a Latorca árterületén

Ha a Beregszász– Csap országúton haladva, Dimicső község keleti végében rátérünk egy, a főútvonalhoz jobbról csatlakozó, meglehetősen pocsék állagú mellékútra, két kilométer megtétele után befuthatunk a mindössze 680 lelket számláló, színmagyar Tiszaágtelekre, melyet csupán az Ungvárról – Kisgejőcön át – Nagydobronyba tartó, a kistelepülést naponta ötször érintő autóbusz kapcsol össze a külvilággal.

Ahol megpihentek az Alföldre tartó tutajosok

A Latorcától délre eső falucska helyén – az 1200-as évekig – emberek által alig háborgatott ősvadon borította a Bodrogba torkolló folyó árterületét, s csupán az Árpád-kor utolsó évszázadában érkeztek ide az első telepesek, akik a rengetegből kihasított irtáson építették fel házaikat. A helységet az első időkben a Becsegergely nemzetségből kikerülő földbirtokosok uralták, majd többszöri tulajdonosváltást követően, a vidék meghatározó nagyúri famíliájának számító Lónyay család kezébe került a községet övező határ túlnyomó része, 1848 előtt számos kisnemes is lakta a települést, akik kisebb birtoktesteket mondhattak a magukénak. A falu a múltban hol Bereg, hol Szabolcs vármegyéhez (a XX. század elején, Trianon előtt például az utóbbi közigazgatási egységhez) tartozott, s csupán a Csehszlovákiához való csatolás után kapcsolták az Ungvári járáshoz, a néphagyomány pedig úgy tartja, hogy a Latorca felső folyásának vidékéről aláereszkedő, a Bodrogon át a Tiszára igyekvő verhovinai tutajosok a község mellett tartottak pihenőt, mielőtt továbbindultak volna a történelmi Magyarország belseje felé.

Az első világháború lövészárokharcaiban 25 tiszaágteleki katona adta életét a hazáért, akik tiszteletére az 1938-ban rövid időre visszatért magyar érában turulmadárral ékesített, impozáns obeliszket emeltek a református templom kertjében. 1944 őszén azután a sztálini hatalom – mely szemet vetve Kárpátaljára, meg akarta tizedelni és meg akarta törni a vidék magyar lakosságát – ebből az aprócska faluból is 87 munkaképes korú férfit hurcolt el a Gulagra, akik közül 37-en sohasem láthatták viszont szeretteiket, majd a világháborút követő években megannyi fiatalembert kényszerített arra, hogy gyengén fizetett bérrabszolgákként dolgozzanak a Donyec-medencében. Az immár nyolcvanéves Badó Géza is megjárta a hírhedt „Donbászt”.

Rejtekhely a szuszékban

– Itt, Tiszaágteleken születtem 1931-ben – tekint vissza az idős bácsi a múltba. – A szüleim mintegy öt hektár földdel rendelkeztek, s a megtermelt krumpli, búza és kukorica értékesítéséből, valamint az általuk nevelt lovak, tehenek, főleg pedig üszők, illetve tinók eladásából tartották fenn magukat meg a gyermekeiket – a jószágon a csapi vagy a nagydobronyi állatvásárokon adtak túl –, de a pénz java a terményfelesleg áruba bocsátásából folyt be a családi kasszába.

Hétévesen éltem meg a „magyar világ” visszatérését, amikor szinte az egész falu kivonult Dimicsőre, hogy üdvözöljük a főúton menetelő honvédcsapatokat. 1944 októberében azonban Tiszaágtelekre is bejöttek az oroszok, s annyi katonát szállásoltak be a község házaiba, hogy alig fértünk el tőlük. Egy hónapig ültek a nyakunkon, s még az ágyból is kitúrtak minket. Ők aludtak a helyünkön, mi meg a padlón.

1948-ban azután, 17 évesen – megannyi kortársamhoz hasonlóan – én is megismerkedtem a Donbásszal. „Papíron” önként mentünk a szénmedencébe, hogy „segítsünk újjáépíteni a nagy Szovjetuniót”, valójában viszont fegyveresek kísértek minket Ungvárra, ahonnan vonattal utaztunk tovább Szolyvára. Ott átszálltunk a Sztalinovba tartó szerelvény marhavagonjaiba, melyekben emeletes priccseket helyeztek el, így legalább nem a padlón háltunk, viszont olyan ízetlen, ehetetlen ételeket kaptunk, hogy nem bírta bevenni a gyomrunk, így inkább beosztottuk a hazulról hozott kenyeret, szalonnát, füstölt kolbászt, s így éltük túl az utat. Sztalinovban már jobb volt az ellátásunk, négy hónapig tanultuk az ácsmesterséget egy szakiskolában, majd kivittek faházakat építeni a háborús pusztításokat elszenvedett környező falvakba, s némi pénzt is kaptunk a munkánkért, öt társammal, köztük három falumbeli sráccal együtt viszont úgy gondoltuk, hogy ha egyszer hivatalosan „önként” jöttünk Donbászra, akkor jogunk van rá, hogy önként haza is menjünk. Ám egy kárpátaljai fiú – még a jó ideje tervezgetett szökésünk előtt – a robogó tehervonatra próbált felugrani, hogy elinduljon hazafelé, s a vonatkerekek alá kerülve halt szörnyű halált, így mi inkább összespóroltuk az útiköltséget, s vállalva a lebukás kockázatát, 1949 nyarán felszálltunk a Lemberg felé tartó személyvonatra. Szerencsénkre a milicisták nem tartottak ellenőrzést a szerelvényen, a galíciai főváros előtti utolsó állomáson azonban leszálltunk, mert féltünk, hogy a lembergi pályaudvaron össze találunk futni a vasúti milícia tagjaival, s gyalog jöttünk haza. A Kárpátokon átkelve, még juhsajtot is csomagoltak nekünk a minket megszánó havasi pásztorok, mert addigra már elfogyott a pénzünk, s nem volt mit ennünk, itthon pedig, míg tartott a meleg idő, a mezőn, kazlakba húzódva töltöttük a napjainkat meg az éjszakáinkat, gyakran váltogatva a búvóhelyeinket. Októberben viszont már bementünk a faluba, a padlásunkon kiszedtük a szuszékból a benne tárolt terményt, dupla fenekűvé alakítottuk át azt, rejtekhelyet képezve ki az alján, ahová alulról, egy rejtekajtón lehetett bebújni, majd visszaraktuk a búzát a szuszékba, s ha az ismerőseink beszóltak, hogy jönnek a razziázó milicisták meg határőrök (még az utóbbiakat is kivezényelték a felkutatásunkra), máris siettem a búvóhelyemre. S hiába forgatták fel a házat a fegyveresek, egyszer sem kaptak el. Majd később amnesztiát kaptunk, így börtönbüntetés nélkül úsztam meg a szökésemet. Elvégeztem a traktoristaképző tanfolyamot, a kolhozban helyezkedtem el, s onnan is mentem nyugdíjba.

A fóliaházi zöldségtermesztéstől a magyarországi munkavállalásig

– A lakosság nagyobbik fele a mezőgazdaságból él – tájékoztat Jávorszky Beáta, a KMKSZ Tiszaágteleki Alapszervezetének elnöke. – 1998-ban számolták fel a kollektív gazdaságot, 1,3 hektáros parcellákat osztva szét a volt tagok között, ám hatvan gazda előbb a kisgejőci „Agrostar” Mezőgazdasági Kft.-nek, később pedig egy kisdobronyi vállalkozónak adta bérbe birtokát. 2004-ben azonban lejártak a vele kötött szerződések, melyeket azóta sem újítottak meg, az így műveletlenül maradt 1. osztályú földeket pedig tavaly újból felmérték és szétosztották a parcellájukon ténylegesen is gazdálkodó helybeli lakosok között. Az egykor bérbe adott másod-, illetve harmadosztályú földek azonban ma is parlagon hevernek, tulajdonosaik csak a háztájiban nevelt kultúrnövényeket bocsátják áruba.

Sokan foglalkoznak fóliaházi zöldségtermesztéssel, a megtermelt retket, uborkát, paradicsomot, paprikát pedig vagy a Nagydobronyba járó, s hazamenet hozzánk is betérő viszonteladók vásárolják fel, vagy maguk a gazdák szállítják be azokat az ungvári piacokra. A szántókon megtermelt krumplin ugyancsak a megyeközpontban adnak túl, a szemeseket azonban a jószággal étetik fel. A fiatalok jelentős része az Ungvári Jadzaki Vállalatnál állt munkába, kevesen dolgoznak a Csapi Vasútállomáson, illetve a magyarországi és a kárpátaljai építkezéseken, Odesszában, Kijevben és Moszkvában pedig mondhatni senki sem vállal munkát.

Általános iskola – két épületben

– 1994-ig csak elemi iskola működött a településen, mely a száz éve épült hajdani zsidó egyházi iskola (a hájder) egykori otthonában kapott helyet (az építményt tavaly szépen felújították). Hét évvel ezelőtt nyílt meg az általános iskolánk, s az 5–9. osztály tanulói egy lakóháznak készült, ám oktatási intézménnyé átalakított, hatvanéves épületben sajátítják el a tudományok alapjait, mely épület sürgős tetőjavításra szorul. Nagyobb esők után mindig beáznak a tantermek, átnyirkulnak a falak, s a bútorok is magukba szívják a nedvességet – mutatja be az oktatási intézményt Györke László iskolaigazgató-helyettes. – Jelenleg 16 tanár foglalkozik a tanintézet 89 diákjával, akiknek a fele roma, lévén, hogy nagy cigánytelep található a falu mellett, s bár a mostani első osztályban még nyolc magyar és hét cigány nebuló tanul, a következő években a roma elsősök száma már meg fogja haladni a magyarokét, mivel az utóbbi években jóval több roma gyermek születik, mint magyar. A végzősök pedig 70–30 százalékos arányban tanulnak tovább a Kisdobronyi Középiskolában, illetve az ungvári szakközépiskolákban.

A Dorcas Segélyszervezet útján az általános iskola használt, ám nagyon jó minőségű bútorokat és táblákat kapott a Stichting Oost Europa holland segélyszervezettől, s ugyancsak ők építik most fel a külön épületben kialakított angolvécénket. A KMPSZ-hez benyújtott pályázataink eredményeként magyar nyelvű szemléltetőeszközökkel és térképekkel, valamint laboratóriumi felszerelésekkel gazdagodtunk, s természetesen szakirodalmat is kapunk a pedagógusszövetségtől. Nincs viszont számítógépes szaktantermünk, sőt egyetlen komputerrel sem rendelkezünk, ezért most a KMKSZ-en keresztül pályázatot szeretnénk benyújtani számítógépek vásárlására.

Emlékművek és támogatói nyilatkozatok

– A KMKSZ-alapszervezet jelenleg 168 tagot számlál – tájékoztat Jávorszky Beáta alapszervezeti elnök. – A múlt év novemberében a temetőben felavattuk a sztálini lágerekben életüket vesztett falubelijeink új emlékművét, melyet a KMKSZ Ungvári Középszintű Szervezete, valamint a mi alapszervezetünk készíttetett el, mivel az 1957-ben a hozzátartozók által az áldozatok tiszteletére emelt eredeti síremlék az évtizedek során tönkrement. Erre, annak idején, még csak azt vésethették fel a családtagok, hogy a sírkövet a református egyház tagjainak az emlékére emelték, s a mártírok neveinek a felsorolása mellett nem tüntették fel, hogy ők a Gulagon hunytak el, de így is nagy bátorságra volt szükség a felállításához. A 2000-es évek elején egy ízben a mi általános iskolánkban került sor a KMPSZ szavalóversenyének a járási középdöntőjére, melynek lebonyolításához – a helybeli vállalkozók mellett – a KMKSZ-alapszervezet is segítséget nyújtott az oktatási intézmény számára. Az utóbbi években részt veszünk a schengeni vízumhoz szükséges támogatói nyilatkozatokkal kapcsolatos ügyintézésében, a közeljövőben pedig pályázatot szeretnénk benyújtani a Bethlen Gábor Alaphoz, hogy újjáépíttessük az első világháború hőseinek állított turulmadaras szobrot, melyet az 1944-ben bevonuló szovjet katonák vertek le és rongáltak meg súlyosan (a sérült szobor jelenleg a Kárpátaljai Református Egyházkerület beregszászi múzeumában van kiállítva).

Röviden az egyházközségről

– A helybeli református gyülekezet 500 lelket számlál, évente átlag négy keresztelőre, kilenc temetésre és három esküvőre kerül sor – mondja Hete Sándor gondnok. – A lelkészünk, Bernáth Tamás Kisdobronyból jár ki hozzánk heti négy alkalommal, megtartani a hétközi és a vasárnapi istentiszteletet, a bibliaórát, az ifjúsági foglalkozást, a konfirmációi felkészítést, a házasulandó pároknak a keresztyén szellemű házasságra való felkészítését, valamint a hittanórát, s jelenleg 70 gyermekkel ismerteti meg vallásunk alapjait.

L. M.