2011. október 21.

„Bizony, ti vagytok a mi dicsőségünk és örömünk” 1Thessz 2,17–20

Pál ezt a thesszalenikéi gyülekezet közösségéről írja. Valóban, van-e olyan társaság, ahol fenntartások nélkül otthon érezzük magunkat. Minden igazi egyházközség valójában gyülekezet, testvéri közösség, lelki otthonunk kell legyen. Olyan emberek közössége, akik Jézus hívására sereglenek egybe, és fel merik vállalni, hogy Jézus és egymás nélkül valójában árvák.

Mai korunk nagy kihívása, hogy egyre többen érzik magukat elhagyatottnak, árvának, és egyre nő a magukat lélekben és fizikálisan is magányosnak vallók száma. Ezzel együtt növekszik a stresszel, s ennek következtében alvási nehézségekkel, magas vérnyomással küzdők száma. Nem is beszélve a szorongásos lelki és fizikai gondokról, melyek gyakran betegségek formájában köszönnek vissza. Ezért mindannyian keressük azt a helyet, ahol önmagunk lehetünk.

Pál apostol erre tette fel az életét. Olyan helyeket teremtett, ahol mindenkit szívesen láttak. Sőt, teljes büszkeséggel beszélt azokról, akinek az életét megváltoztatta Isten közelségének a megtapasztalása. Ezek egyszerű emberek voltak: piaci árusok, egyszerű kétkezi munkások, kíváncsi fiatalok vagy éppen kétkedő öregek. Egyvalami azonban összefogta őket: volt valaki az életükben, aki megismertette velük a krisztusi szeretetet és a megbocsátás örömét, meglátva bennük azt, amire elhívást kaptak az életben. Olyan erőt jelenített meg, amelyek nemcsak a mának szóltak, de előre mutattak, túl az üldözéseken, erőtlenségen és kétségbeesésen, a Mindenható felé vonzva mindeneket és mindenkit.

Nagy szükség van ma is olyan lelki vezetőkre, akik a mindennapok nyomorúságai között hittel tudnak bátorítani, buzdítani és hálát adni mindazokért, akik mernek és tudnak kezdeményezni, jövőt építeni, családot alapítani, közösségeket teremteni, formálva ezzel egy község arculatát, irányt mutatva nemzedékeknek, és talán még a Nemzetnek is.

Jó lenne megtanulni ezt Pál apostoltól. Észre venni és meglátni azokat, akikben ott az életutunk folytatása. Megbecsülni azokat, akik népünk és hitünk lángjának letéteményesei vagy éppen hordozói.

Ez sokszor kihívást jelent. Nekünk merni kell kiállni értékeinkért, hitünkért, az utánunk jövőkért. Mert ti vagytok a mi dicsőségünk és örömünk. Azokkal együtt, akik ezt már 1956-ban is megtették, elindítva a nemzet szívének dobbanását. Ami akkor elindult, azt leverték ugyan, de jó lenne azt hinni, hogy az a szív az még mindig dobog, és lüktetésével őriz, nevel és bátorít téged és engem.

Estók István nagymuzsalyi és nagybaktai református lelkipásztor