Egy ruszofil hadüzenete az ukrán nacionalistáknak

2011. november 4., 09:00 , 564. szám

Nem csak a posztnarancsosok és az „ukránoskodók” álmodoznak „Ukrajna egyesítéséről”. Sokan vannak az „egyesítők” az ellenfeleik táborában is. Van, akinek az oroszországi hatalom nem tetszik, van, aki a birodalom kifejezéstől fél, mások az orosz nép egy országban történő egyesítését kizárólag a marxista Szovjetunió restaurációjaként értelmezik, élén a galvanizált Sztálinnal, megint mások meg úgy vannak vele, hogy pusztán a hazafiság miatt hazafiak. Egyszóval, mindenkinek megvan a maga bogara – írja a versii.com internetes portálon megjelent elemzésében Rosztiszlav Iscsenko. A Rendszerelemzési és Előrejelzési Központ elnöke szerint nem szünetel a háború az orosz- és az ukránérzelműek között, s Ukrajna számára, ha el akarja kerülni az anarchiát, nincs más lehetőség, mint visszatérni az Orosz Birodalom kebelére. Az alábbiakban ebből az írásból ajánlunk olvasóink figyelmébe néhány gondolatot.

Nem is lenne érdemes foglalkozni az országegyesítés kérdésével, ha nem adódna néhány probléma. Először is, minden „egyesítőnek”, politikai hovatartozástól függetlenül saját elképzelése van az ideális „egységes Ukrajnáról”. Sajnos ezek az elképzelések még az egy táborhoz tartozók körében sem egyeznek. Tyahnyibok és Ihelzon különféleképpen képzelik az „egyesített ukrán állam” ideálját.

Másodszor, valójában az „egyesítők” egy jelentős része, az úgynevezett euroatlantisták sem a közös nemzeti eszme által egyesített független ukrán államot hirdetik, hanem Ukrajna integrációját a birodalomba, csak nem az oroszba, hanem az euroatlantiba. Nincs értelme vitát nyitni arról, logikus-e csatlakozni egy nyilvánvalóan széthullóban lévő projekthez, vagy hogy érdemes-e lecserélnie Ukrajnának azt a birodalmat, amelyben polgárai az államalkotó nemzethez tartoztak, egy olyanra, amelyhez legfeljebb gyarmatként csatlakozhat. A cikk nem erről szól, egyszerűen jegyezzük meg, hogy az „ukrán nacionalisták” többsége, a fasiszták kivételével, nem szuverenitásra vágyik, hanem birodalomváltásra.

Harmadszor, Ukrajna polgárainak túlnyomó többsége elsősorban a politikai osztállyal (a hatalommal és az ellenzékkel egyaránt) elégedetlen. Azaz számukra a nagyobb birodalmi képződményhez való csatlakozás egyszerűen a saját álságos és alacsony hatásfokú bürokráciájuknak egy másikra, meglehet, nem kevésbé álságosra, ám hatékonyabbra való leváltását jelenti. Tehát megállapítható, hogy polgárai politikai meggyőződésüktől függetlenül nem ismerik el az ukrán állam létjogosultságát. Hiszen még az EU melletti agitáció legfőbb érve is abban áll, hogy a belépést követően az idegen nénik és bácsik jobban fognak kormányozni bennünket, mint azt a sajátjaink teszik jelenleg.

Negyedszer, a társadalmi elégedetlenség gőznyomása már majd szétveti az Ukrajnának nevezett katlant. Ki kételkedik még abban, hogy már nemcsak a tömegek nem kívánnak élni így tovább, de az elit sem tud kormányozni a régi módon? Éppen az elit az, amely belháborúba kezdve 2004 óta igyekszik megoldani az ukrán politikai rendszer kudarcának kérdését a pénzügyi-politikai, valójában pedig kalózklánok egyikének vagy másikának politikai megsemmisítése és gazdasági kifosztása révén. Természetes, hogy ez a belháború, meggyengítve a hatalmat, s hozzáadódva a társadalomban ténylegesen meglévő etnikai-vallási és ideológiai ellentétekhez, valamint a széles néptömegek elszegényedésének megállíthatatlan folyamatához, egyenesen a forradalmi anarchiába és a polgárháborúba taszítja az országot.

Minden korábbi forradalom, beleértve a hollandot, az angolt, a nagy franciát, valamennyi oroszt és minden utánuk következőt, egészen az Arab Tavaszig, minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy a forradalom után a nép élete hosszú évekre sokkal rosszabbá válik, mint amit a forradalom előtt el tudtak képzelni. Nemcsak a politikai, de a gazdasági infrastruktúra is széthullik. A lakosság, különösen a nagyvárosokban, mely függ a folyamatos élelmiszer-utánpótlástól, a víz- és villamosenergia-ellátástól, a csatornarendszer működésétől stb., a pusztulás szélére sodródik. Megszűnnek működni a törvények, eltűnnek a közrendért felelős szervezetek, évekre, de akár évtizedekre is az ököljog lesz az egyetlen, amely érvényesül.

Ily módon az ukrán társadalom egy jelentős részének azt a tudatos vagy öntudatlan törekvését, hogy menedékre leljen a birodalmi (orosz vagy euroatlanti) ernyő alatt, a létfenntartási ösztön vezérli. Nem az a kérdés, hogy csatlakozzunk-e a birodalomhoz vagy sem, hanem az, hogy a birodalmat vagy az anarchiát válasszuk-e, s ha a birodalmat választjuk, akkor melyiket? Mint már szó volt róla, a többség bölcsen előnyben részesíti a birodalomba való menekülést, azzal szemben, hogy büszkén a saját piszkába fulladna. Ezért az ukrán politika alapvető dilemmáját a megváltó birodalom kiválasztása jelenti.

Az volna helyénvaló és logikus, hogy térjünk vissza az Orosz Birodalomba, amelyből nemrég véletlenül, mesterségesen lettünk kiszakítva, s amelyben államalkotó nemzet voltunk. Nem szükséges hivatkozni az erkölcsi normákra, a sok évszázados egységre. Az erkölcsöt mindenki a maga módján értelmezi, a modern társadalom megszokta, hogy a normákat, még a jogiakat is, a pillanatnyi érdekeiből kiindulva értelmezze, a történelemben pedig az élet minden eshetőségére lehet találni vagy kitalálni példákat és érveket.

A nép megszokta a haszonelvű gondolkodást. Maradjunk is ennél. Jelenleg az Orosz Birodalom a nehézségek ellenére is felemelkedőben van. Nem rosszak a kiindulási feltételei, s cselekvési tere is tágulóban van az utóbbi években.

Ezenkívül, az orosz állam csak birodalom formájában létezhet. Történelmileg hatalmas soknemzetiségű képződménnyé alakult, amelyet az alárendeltség bizánci eszméje tart egyben, mely viszont a római polgárság intézményéből eredeztethető.

Nem a származás, hanem a kozmopolita birodalmi központ iránti lojalitás határozta meg az egyén által befutható karriert. Az oroszországi birodalmi elitet a kisorosz Bezborodkók, Kocsubejek, Razumovszkik, a krími Girejevek tatár leszármazottai, Karamzin és Kutuzov kazanyi mirzák, a lovastábornokká lett kaukázusi nahicseváni kán utódai és pravoszlávok, valamint idegenek további ezrei és tízezrei alkották.

A birodalom nem létezhet félig szétesett állapotban. A provinciák egy részéről való lemondás nem halálos. Nem kellemes elveszíteni a Baltikumot, Közép-Ázsiát és a Kaukázust, sőt ráadásul még Belaruszt is, de nem kritikus a veszteség. Más lapra tartozik az ukrán állam. Ukrajna még unitárius nemzeti képződményként is potenciális birodalom marad. Nemcsak Donyeck, Harkov vagy Odessza, de még az eltatárosodó Krím sem fér bele a galíciai etno-ukrán paradigmába.

De az adott térségben nem létezhet két birodalom. Nem véletlen, hogy a kialakuló moszkvai birodalom két legnagyobb ellenfele a Litván fejedelemség s az azt elnyelő Rzec Pospolita voltak. Már jóval azelőtt, hogy az orosz császár lengyel cárrá lett volna, a Rzec Pospolita királyai igyekeztek megszerezni a moszkvai trónt. Két birodalomjelölt túl sok a Nemantól, a Nyugati Bugtól és a Pruttól keletre eső földekre.

Ily módon Oroszország számára Ukrajna reintegrációja nem holmi fantomfájdalmak kezelésének a módja, hanem az egyetlen biztos módszer saját államiságának stabilizálására. Különben Moszkva minden világpolitikai ellenfele folyton Kijev nem teljes értékű birodalom voltára játszik majd rá, egymásra uszítva a két orosz államot.

Nos, Oroszország kész magas árat fizetni saját problémáinak megoldásáért és közös birodalmunk helyreállításáért. Tisztelendő azok álláspontja, akik úgy vélik, hogy az alternatív birodalomban, az EU-ban való tagság előnyösebb a számunkra. Nincs értelme elismételni, hogy milyen gyakorlatilag megoldhatatlan pénzügyi-gazdasági, szociális, ideológiai és egyéb problémák tornyosulnak az EU előtt, hiszen végső soron Oroszország is kilábalt a kilencvenes évek válságából. Egyszerűen arról van szó, hogy az euroatlanti birodalom számára Ukrajna bekebelezése nem létfontosságú projekt. Brüsszel számára Ukrajna csupán az Oroszországgal folytatott játszmához szolgáló térség, afféle előtér, amelyért nem kár. Ezért Brüsszel nem kész megfizetni a szociális kataklizmáktól való megmentésünk árát, míg Moszkva igen. Végső soron az anarchiába süllyedő Európa nem tud figyelni az Ukrajnában eluralkodó káoszra.

Ebből következik azután a ruszofilek és az ukránoskodó euroatlantisták közötti ideológiai szembenállás. Az utóbbiak készek megkockáztatni akár a forradalmat, az anarchiát, az ország széthullását is, csak hogy előbb érkezzenek formálisan Brüsszelre ruházni a felelősséget Ukrajna sorsának további alakulásáért. Ezen túl az euroatlantisták arra számítanak, hogy még idejében bevonulnak Kijevbe a NATO békefenntartói, hogy megvédjék őket a tömegtől, a többiekért pedig nem kár.

Úgy vélem, bele kell mennünk minden lehetséges politikai és gazdasági engedménybe Oroszországgal, egészen a vámunióba való integrálódásig, hogy az utolsó pillanatban érkezzünk lefékezni a szakadék szélén (vagy legalább esés közben megkapaszkodjunk egy bokorban). Ukrajnának nincs más jövője, mint a visszatérés az egységes Orosz Birodalomba (függetlenül attól, mi ennek a birodalomnak az aktuális elnevezése, s éppen milyen rendszer uralkodik ott).

Az euroatlantisták bármilyen kísérletekre készek az országgal, a néppel, csakhogy az Oroszországgal ellentétes irányba haladjanak. Nem lehet őket meggyőzni, már döntöttek. A gigantikus globális szembenállásban ők az egyik oldalra álltak, a ruszofilok a másikra. És ez sohasem lesz másként. Azok a földik, akik az NKVD-s tisztogató zászlóaljba vagy a Galícia SS-hadosztályba vonultak be, egyaránt háborúba mentek, mindannyian ölni készültek az eszméért, s mindannyian meg voltak győződve az igazukról. A túlélők máig harcolnak.

A ruszofilok háborúban állnak az euroatlantistákkal. A nagyhatalmak miatt ez a háború csak ritkán fajul el a végeken, amúgy a diplomácia, a tömegtájékoztatás, s természetesen a pénz és a gazdaság eszközeivel folyik. Az ellenfelek nem egyesülhetnek, csak elhatárolódhatnak egymástól. Valakinek győznie kell. Mert minél tovább tart ez a háború, annál mélyebbre süllyedünk a romokban, a pusztulásban, annál gyengébbekké válnak a társadalmi és az állami struktúrák, annál közelebb kerülünk az anarchiához.

De a szembenálló felek mindegyike számára csak a saját feltételei szerint fogadható el a béke, egy afféle ingatag kompromisszumos megoldás pedig, mint amilyen az ország föderalizációja, nem változtat semmin. A föderalizáció csupán a civilizált válás módját jelentheti. A válásra nincs felkészülve sem az uralkodó osztály, sem a hivatásos ukránok, akikkel a euroatlantisták összeállnak.

Az esély a jelenleg dúló információs és diplomáciai háborúban való győzelemre a polgárháború és az anarchia elkerülésének esélyét jelenti. A globális frontvonal Ukrajnán keresztül húzódik. Ezért vagyunk képtelenek stabilizálódni. Politikai ellenfeleink se nem jók, se nem rosszak. Egyszerűen egy másik hadseregben szolgálnak, más egyenruhát viselnek. Információs háborút folytatnak ellenünk. Információs háborút folytatok ellenük. Semmi személyes. A la guerre comme a la guerre (kb.: a háború olyan, mint a háború – francia, a szerk.).

hk