Komárom hérosza

Bizonyára nem egy olvasónk ismeri a fülbemászó dallamú s szinte még a félholtat is harcra lelkesítő Klapka-indulót: „Föl-föl, vitézek, a csatára,/ a Szent Szabadság oltalmára,/ édes hazánkért hősi vérünk/ ontjuk, hullajtjuk nagy bátran, míg élünk./ Föl-föl, látjátok lobogómat,/ indulj vidáman, robogó had. Mennydörög az ágyú, csattog a kard,/ez lelkesíti csatára a magyart./ Híres Komárom be van véve,/ Klapka György a fővezére./ Büszkén kiáll a csatatérre:/ Hajrá, huszárok! Utánam, előre!” De ki is volt az indulóban szereplő, kiváló képességű honvédtábornok?

Temesvártól a Felső-Tiszáig

A leendő főtiszt 1820. április 7-én, a Bánság központjában, Temesváron látta meg a napvilágot Klapka József nyomdatulajdonos és a verseci születésű Kehrer Júlia gyermekeként. A kis György szülővárosa piarista iskolájában kezdte meg tanulmányait, majd tüzértiszti képesítést szerzett a Karánsebesi Katonai Kollégiumban. 1848. március 15. után ő is felajánlotta szolgálatait az első felelős magyar kormánynak, s a 6. honvédzászlóalj századosaként szűkebb pátriájában vette fel a harcot a császárpárti szerb határőrezredek ellen, ám 1849 januárjában váratlanul a főhadszíntérre irányították.

1848–1849 telén ugyanis a birodalmi vezérkar átfogó támadást indított a forradalmi Magyarország ellen. Az osztrák fősereg Windischgrätz herceg parancsnoksága alatt az Észak-Dunántúlon nyomult előre a főváros felé, s december 30-án, Mórnál súlyos vereséget mért a honvédseregre, így a magyar kormány szerepkörét átvevő, Kossuth Lajos által vezetett Országos Honvédelmi Bizottmány 1849. január 5-én kiürítette Pest-Budát, s Debrecenbe tette át a székhelyét. Görgey Artúr tábornok, a fel-dunai hadtest parancsnoka viszont északra kanyarodva, elvonult a Szepesség felé, ezért Windischgrätz csapatai egy részét az üldözésére irányította, s lemondott a Debrecen elleni támadásról. S bár az erdélyi osztrák csapatok november végére elfoglalták az országrészt, így készen álltak arra, hogy rázúduljanak a Tiszántúlra, a lengyel származású Bem József parancsnoksága alá helyezett honvéderők sikeres hadjáratuk során Újévre felszabadították Észak-Erdélyt. A Galíciában állomásozó Franz Schlick császári tábornok ellenben december 6-án átkelt a Duklai-hágón, a budaméri ütközetben nagy vereséget mért a Felvidék keleti részét védő magyar hadtestre, elfoglalta Kassát, majd elérte a Felső-Tiszát, hogy átkelve a folyón, meg se álljon Debrecenig. Ekkor állították a fel-tiszai hadtest élére az ezredesi rangot kapott Klapka Györgyöt, s rá hárult a feladat, hogy védje meg Magyarország ideiglenes fővárosát.

Debrecen védelmében

A még csak 28 éves, de rendkívül tehetséges főtiszt rövid időn belül újjászervezte erőit, s egy önbizalmát visszaszerzett sereg élén vívta meg a január 22-23-i tarcal-bodrogkeresztúri ütközetet. A csata első napján sűrű köd ereszkedett a vidékre, lehetetlenné téve a tüzérségi előkészítést, a tarcali országúton előrenyomuló osztrák gyalogságot pedig heves magyar puskatűz fogadta, meghátrálásra kényszerítve a támadókat. A honvédek ezt követően bevették a Kápolna-magaslatot, leszorítva onnan a harcba frissen bevetett ellenséges egységeket, s noha Schlick rohamot roham után indított a domb megszerzésére, azok rendre összeomlottak az emelkedőt védő zászlóaljak golyózáporában, így a császári tábornok kénytelen volt parancsot adni a visszavonulásra. Az osztrákok másnap vissza akartak vágni a vereségért, s el is foglalták Bodrogkeresztúrt, ám csapataink átkaroló támadást indítottak ellenük, s nyolcórai véres harc árán ismét kivívták a győzelmet.

A Habsburg-hadvezér azonban még mindig nem mondott le Debrecen bevételéről, s január 31-én – Tokajnál – újabb támadást kezdeményezett a folyó bal partján, a várossal szemben felsorakozó fel-tiszai hadtest ellen. Ezúttal tiszta volt az idő, így a csata első szakaszában mindkét sereg heves ágyúharccal igyekezett „megpuhítani” ellenfelét, majd délután Schlick parancsot adott a gyalogsági támadásra, s 1848–1849 telének rendkívüli hidegét jelzi, hogy az osztrák csapatok a vastagon befagyott Tisza jegén keresztül indítottak rohamot a magyar állások ellen. A honvédek mindent elsöprő szuronyrohama azonban visszavetette őket, Klapka pedig megsemmisítő ágyútüzet zúdított az ellenséges csapatokra, Tokaj elhagyására kényszerítve őket. Ezt követően támadásba lendült a fel-tiszai hadtest, s a hátráló császáriakat követve, február 8-án a Hernád mentén, Hidasnémetinél újabb vereséget mért kutyaszorítóba került ellenfelére. Február 5-én ugyanis Görgey egyik legrátermettebb tisztje, Guyon Richárd ezredes elfoglalta az osztrákok által keményen védett Branyiszkói-hágót, megnyitva az utat tábornoka előtt, majd a két magyar hadvezér – észak, illetve dél felől előrenyomulva – harapófogóba vette Schlicket, akinek sikerült ugyan kicsúsznia a bekerítésből, ám kénytelen volt visszamenekülni Galíciába, s február 9-én az egyesült honvédcsapatok bevonultak a felszabadított Kassára.

A tavaszi hadjáratban

A Habsburgok nagy téli támadása elolvadt, mint a hó, a magyar hadvezetés pedig válaszcsapást indított Windischgrätz ellen. A tavaszi hadjárat tervét – a honvéd fősereg vezérkari főnökeként – Klapka György dolgozta ki, s ennek jegyében Gáspár András ezredes VII. hadteste egyenesen Pest ellen vonult, hogy magára vonja a túlerőben lévő ellenség figyelmét. Klapka György I., Damjanich János tábornok III., valamint Aulich Lajos tábornok tartalékban álló II. hadteste pedig délnek kanyarodva, átkaroló hadműveletet indított a császáriak ellen. Gáspár április 2-án, Hatvannál megverte a Duna–Tisza-közére átvezényelt Schlicket, április 4-én, Tápióbicskénél Klapka megingott Jellasiccsal szemben, ám Damjanich híres vörössipkás honvédjei győzelemmé változtatták a fenyegető vereséget. Két nap múlva Isaszegnél találkoztak a főerők, s órákig tartó, hullámzó harc után már úgy tűnt, hogy az osztrákok diadalmaskodnak, amikor Aulich is a csatatérre ért a maga friss erőivel, a leszálló estében végső rohamra induló három magyar hadtest pedig – elsöpörve minden ellenállást – elfoglalta a harcok során lángba borult falut, majd a Pap-hegyen kiépített megerősített állásokból is kivetették a Habsburg-csapatokat. Windischgrätz meghátrált, majd lemondott a főparancsnoki tisztről.

A győzelmet követően a honvédcsapatok folytatták előretörésüket, hogy felmentsék az 1848 decembere óta hősiesen védett komáromi várat, Közép-Európa akkori leghatalmasabb erődítményét. Diadalt arattak Vácnál, majd a Garam mentén, Nagysallónál, kierőszakolva a folyón való átkelést, s április 22-én Damjanich, valamint a tavaszi hadjárat során ugyancsak tábornoki rangot kapott Klapka vezetésével Komárom alá ért a felmentő sereg, mely előbb ágyútüzet zúdított a császári állásokra, majd általános rohamot indított a Csallóközben állomásozó osztrák csapatok ellen. Ki is verték azokat Újszőnyből, s miután Görgey is az erősség alá ért, Damjanich-csal együtt befejezte az ostromgyűrű szétzúzását.

Komárom parancsnoka

Az Országos Honvédelmi Bizottmány május 28-án Klapka Györgyöt nevezte ki Komárom parancsnokává, aki a monostori erőd felépítésével befejezte a nyolc nappal korábban megkezdett, a várat még erősebbé tevő erődítési munkálatokat. Ezekre szükség is volt, mert Haynau táborszernagy vezetésével a császáriak a nyár folyamán ellentámadásba lendültek, s ezzel egyidejűleg hatalmas cári intervenciós sereg indult a magyar forradalom leverésére. Az orosz egységekkel megerősített osztrákok július 2-án értek az erősség alá, s hajnalban támadást indítottak a vár elfoglalására. A magyar csapatok kezdetben meghátráltak a túlerő elől, s a császáriak már a monostori sáncokra is kitűzték a kétfejű sasos Habsburg-zászlót, amikor a harcba beavatkoztak a közelben elrejtett magyar ütegek, és sortüzeikkel megfordították a csata kimenetelét. A császári hadsorok megingását látva, Klapka rohamot vezényelt az Ószőnynél csoportosuló ellenséges erők ellen, melyek menekülésre is fogták a dolgot. Görgey ugyancsak ellentámadásba lendült Csémnél, s bár Haynau megállította a magyar fővezér előrenyomulását, be kellett látnia, hogy egyelőre képtelen elfoglalni az erődítményt. Július 12-én a magyar főerők visszavonultak, hogy elkerüljék az osztrákok és az északkelet felől közeledő orosz fősereg általi bekerítést, s Haynau – a főváros irányában támadva – ugyancsak elvonult az erősség alól, Chorich altábornagyra bízva az ostromot.

Klapka azonban keményen állta a sarat, sőt július folyamán két sikeres kitörést is végrehajtott, majd augusztus 3-án szétverte a Komáromot körülzáró ellenséges sereget. Csapatai felszabadították Győrt, valamint az Észak-Dunántúl jelentős részét, s részben szétzilálták a császáriak utánpótlási vonalait. Ám augusztus 13-án Görgey a magyar fősereggel Világosnál letette a fegyvert, az osztrákok augusztus 20-ra helyreállították az ostromgyűrűt, a harcok azonban szeptember 25-ig elhúzódtak, s végül Haynau beleegyezett, hogy az összes várvédő általános amnesztiában részesüljön (ez volt a híres komáromi menlevél). Október 2-án az erődítményt feladták, Klapka pedig külföldre távozott, s a Kossuth Lajos által vezetett Magyar Nemzeti Igazgatóság tagja lett, mely kísérleteket tett a függetlenségi harc újraindítására. 1866-ban, a porosz–osztrák háború kitörésekor ismét felcsillant a remény egy új szabadságharc kirobbantására, hősünk megszervezte az ún. Klapka-légiót, s Szilézia felől betört a Felvidékre. A poroszok azonban – königgrätzi győzelmük után – számunkra nézve túl hamar békét kötöttek a Habsburgokkal, így a légiót visszavonták és feloszlatták.

A volt tábornok az 1867-es kiegyezést követően visszatelepült Magyarországra, ahol országgyűlési képviselő lett. 1892. május 17-én hunyt el Budapesten. A Kerepesi úti sírkertben helyezték örök nyugalomra, temetésén 30 ezren énekelték a Klapka-indulót, melyet az 1849-ben ugyancsak a komáromi várban tartózkodó Egressy Béni, a Szózat zeneszerzője komponált. Sírjára pedig komáromi földet szórtak, így emlékezve meg az erősség egykori parancsnokáról, aki a forradalom legtovább kitartó tábornokaként a leghosszabb ideig harcolt egy nehéz sorsú nemzet szabadságáért.

Lajos Mihály