A patriotizmus anatómiája

A birodalmak nem a lét nehézségeitől vagy a megpróbáltatások rettenetétől pusztulnak el, hanem attól, hogy az emberek nem tisztelik többé az országukat – idézi Bulat Okudzsava egy versét Mihajlo Dubinyanszkij a pravda.com.ua portálon megjelent cikkében, amelyből az alábbiakban olvasóink figyelmébe ajánlunk néhány gondolatot. A szerző arra figyelmeztet, hogy 2012-ben a költő sorai különösen aktuálisak: az ellenzéki politikusok gyújtó hatású beszédei, az északi szomszéd növekvő nyomása, az afféle ünnepek, mint amilyen az egység napja, nem váltják ki a tömegből a kellő hazafias visszhangot. Az elmúlt több mint húsz év során az ukrán hazafiságnak nem sikerült össznépi jelenséggé válnia, ami ugyancsak nyomasztóan hat a haladó értelmiségre.

Az értelmiségiek ritkán teszik fel a kérdést, vajon mi a hazafiság fő rendeltetése, és miből fakad az iránta megnyilvánuló hatalmas kereslet? Miért tartja nagyra a hazát az utca egyszerű embere, akit nem jellemez különösebb lelki igényesség, s nem érez szentimentális vonzalmat a nyírfák vagy a kányafák iránt?

A hazafiság mindenekelőtt a siker bálványképe. Segít elleplezni a halovány „én”-t a diadalmas „mi”-vel. Képzeletbeli kapcsolatot teremt tökéletesen idegen emberekkel, akik színes egyéniségek, tehetségesek, közismertek, s nemegyszer rég halottak már. Lehetővé teszi, hogy olyan eredmények részesének érezd magad, amelyekhez semmi közöd.

A három osztályt végzett rakodómunkás műholdakkal és űrhajókkal büszkélkedik. A taknyos tinédzser feltűz egy Szent György-szalagot és büszke a „győzelmünkre”. A szegény ember a nemzeti vagyon elképesztő számaival dobálózik. A gyenge legendás hősökkel azonosulhat, a tehetségtelen pedig ismert irodalmárokkal, színészekkel és énekesekkel.

Így keletkezik a siker lenyűgöző illúziója, amely a hazához való tömeges kötődést szüli.

A mára elfeledett szovjet író, Bill-Belocerkovszkij egyik maró gúnyú elbeszélésében a cardiffi kikötőben egy munkanélküli angol elkunyerálja az emigráns matróztól a maradék kását és kétszersültet. A ködös Albion szülöttének ruhája gyűrött, borotválatlan az arca, s leginkább egy darab kidobott ócska rongyra emlékeztet. De amint szóba kerül a hazája, a szánalmas tróger mindjárt átlényegül. Lenézi az idegent, akinek az imént fogadta el az adományát: „Anglia a világ leggazdagabb országa! A föld minden részén vannak gyarmatai!” – „És a népe is a leggazdagabb?” – „Hát persze!” – „Szóval te is gazdag vagy? Miért jöttél hát hozzám adományért, mint egy koldus?”

Figyelemre méltó, hogy a szovjet bolsevikok kezdetben igyekeztek reakciós fikciónak kikiáltani a hazafiságot, amely elvonja a dolgozókat az osztályharctól, és a „haza” szó rosszul csengett ekkoriban a fiatal szovjet államban. De később példátlanul eluralkodott a hazafiasság, amelynek füstje-korma elfedte a marxista utópiát.

Másként nem is történhetett. Mi mással vidítható fel a koldusszegény és jogaitól megfosztott nép, amely kommunális lakásokban és barakkokban nyomorog, ha nem a bravúros „Tágas az én hazám” („Широка страна моя родная”) kezdetű dallal, Cskalov pilótával és Papanyinnal, a sarkkutatóval, Szuvorov cári tábornaggyal és a hitbuzgó szent fejedelemmel, Névai Sándorral?

Most pedig képzeljük el azt a helyzetet, amikor az emberek nem tisztelik többé az országukat. A haza iránti tiszteletlenség polgárok millióinak önértékelésére van hatással. Hazafiság nélkül a környező világ kíméletlen tükörré alakul át, amely megmutatja mindenkinek, hogy mennyit ér valójában.

A tisztelt hazával együtt eltűnik a más adottságaiban és sikereiben való képzelt részesség is. Az ember magára marad valódi képességeivel és tényleges eredményeivel. A nulla nullának érzi magát, a vesztesben egyértelműen tudatosodik, hogy ő vesztes, a tehetségtelennek nincs mivel elfednie a maga tehetségtelenségét, a koldus nem tudja elkendőzni szegénységét.

Érthető módon az ilyen társadalomban sokkal magasabb szintű az elégedetlenség, és sokkal nehezebben visel el bármilyen gondot, szenvedést.

A javíthatatlan idealisták az emberek közötti testvériségről ábrándoztak, s igyekeztek kozmopolitizmussal helyettesíteni a patriotizmust. Nyilván könnyebb jóllakatni a népet fekete kaviárral és francia konyakkal.

A kozmopolitizmus azonban olyan luxus, ami csak kevés ember számára elérhető: a tehetségeseknek, az önállóaknak, akik magabiztosan haladnak a siker felé és nem szorulnak pótlólagos pszichológiai ösztönzőkre. De a különösebb tehetséggel nem megáldott polgárnak nehéz patriotizmus nélkül. Elvesztve hazáját Albert Einstein zseniális tudós marad, a szürke átlagpolgár viszont semmivé lesz.

A néptömegek nem hajlandók az egész emberiséget hazájuknak tekinteni, mert a siker elválaszthatatlanul kötődik a felsőbbrendűség érzetéhez. A sikeresség patriotizmusnak nevezett bálványképe azon alapszik, hogy kevésbé sikeres emberekhez viszonyítjuk magunkat. Nekünk van Jeanne D’Arcunk, Isaac Newtonunk, Hollywoodunk vagy Topol-M rakétánk, nekik viszont nincs!

Lehetetlen valóban büszkének lenni arra, amire a hétmilliárd földlakó bármelyike büszke lehet. Ezért lehet valaki egy soknemzetiségű birodalom, Európa vagy Afrika hazafija, a Nyugat vagy az arab világ patriótája, azonban lehetetlen a Föld hazafijának lenni, s ezen semmiféle globalizáció nem változtat.

De térjünk vissza nyomasztó országunkba!

Betölti-e az ukrán patriotizmus a maga rendeltetését, azaz támogatja-e a középszerűeket, a gyengéket, a tehetségteleneket és a kielégítetleneket? Talán csak a nyugati régiókban. Máshol a patriotizmus annak a kreatív osztálynak a hobbijává alakul át, mely amúgy is meglehetősen sikeres.

Az ukrán identitás nem a tömegek pszichológiai doppingszere, hanem teher, amelyet alig vonszolnak az ideológiai rajongók. Nem nehéz felfedni ennek a problémának a gyökereit.

A földlakók többsége számára alternatíva nélkül adatik haza, és az egyszerű hazafi abból igyekszik kihozni a maximumot, ami van. Például Honduras lakói felmagasztalják Lempirát, az indián vezért, akit pedig a spanyolok legyőztek a régmúlt XVI. században. Tekintélyesebb hősök nem teremnek arrafelé – azzal főznek, amijük van!

Ukrajna sajátossága abban rejlik, hogy polgáraink jelentős részének módjában áll ízlése szerint választani magának hazafias bálványképet. Emberek milliói maguk döntik el, mit tekintenek a valódi hazának.

A hazát választó átlagos nyárspolgárt nem holmi kitalált „genetikai emlékezet” és nem is a mitikus „népirtás utáni szindróma” mozgatják, hanem egészen földhözragadt pszichológiai motívumok. Azt az identitást részesíti előnyben, amely több idegen eredmény kisajátítását teszi lehetővé.

Az 1990-es évek elején a szerencsétlen kész volt a hitelét vesztett szovjet hazát elcserélni a perspektivikus, sokat ígérő Ukrajnára. Ma viszont a makacsul kitartó úgynevezett szovokokhoz, a szovjet embertípushoz vonzódik. Nincs mit tenni: a birodalmi múlttal összefüggő sikerek előnyösebbeknek tűnnek.

Gagarin űrutazása felülmúlja a kozákok hajóit, s a Harmadik Birodalom szétzúzása is nagyobb súllyal esik latba az UPA erdei kalandjainál. Botorság lenne azt remélni, hogy az átlagpolgár feláldozza a Nagy Győzelem ünnepét, még ha el is meséljük neki a háborúval kapcsolatos teljes igazságot.

A megboldogult Birodalom hazafijának lenni nagyon kényelmes. Nem kell sorban állással kínlódni, agyondolgozni magunkat a kolhozban, harctéri lövészárokban vagy lágerbarakkban gubbasztani. Azonosíthatjuk viszont szerény személyünket a hatalmas szuperhatalommal, amely más keze által, más csontjain épült.

Képes-e az ukrán identitás egy valóban tömeges, össznépi patriotizmus alapjává válva kiszorítani a posztszovjetet? Három út lehetséges:

1. A választás mesterséges korlátozása. Úgymond semmilyen más hazánk nincs a független Ukrajnán kívül, s önimádatunkat csak a szigorúan megszabott keretek közül merítve táplálhatjuk – tripiljai kultúra, zaporizzsjai kozákok, a Krut hősei stb. Ezt a modelt próbálta alkalmazni Juscsenko elnök, de nem ért el számottevő sikereket. Napjaink információs nyitottsága megakadályozza, hogy elkerülve a birodalmi projekttel való konkurálást, a polgárokra erőltessék a kívánt választást.

2. Minőségileg magasabb szintre emelni az ukrán identitást. Bárki számára hízelgő ukránnak érezni magát, ha Klicsko diadalmaskodik a ringben, Ruszlana pedig győz az Eurovíziós Dalversenyen. De egy versenyképes hazafias bálványkép létrehozásához ez nem elégséges. Ha például az „Opportunity Ukraine” kifejezés mögött valami több húzódna meg egy értelmetlen plágiumnál, a nyárspolgár szívesen vándorolna át a posztszovjet táborból az ukrán hazafiak közé. Ha ők a múlt poros terhét kínálnák, mi pedig egy dinamikus, jövőbe tekintő országot! Egyelőre, sajnos, nem láthatók az áttörés előjelei.

3. A független Ukrajna azonosítása egy tágabb és vonzóbb identitással, amilyen például az európai. Mieink a civilizált Európa hatalmas eredményei, az övék a stagnálás az ázsiai mocsárban! Nemrég még ez a forgatókönyv tűnt a legperspektivikusabbnak, de a jelen nemigen kedvez a megvalósításának.

Mellesleg az ukrán hazafias projekt nem mozdul el a holtpontról, ha honfitársaink teljesen természetes magatartását nem tekintik normális dolognak.

Van, akinek őszinte meggyőződése, hogy misztikus okokból kifolyólag 45 millió ember köteles szent áhítatot érezni a háromágú szigony és a kék-sárga zászló láttán. Ha nem így éreznek, akkor a nép rossz és haszontalan. De a patriotizmusban nem több a szakrális, mint bármely más tömegtermékben. S ha a kínálat meghaladja a keresletet, elkerülhetetlen a konkurenciaharc a szívekért és az agyakért.

hk