A lumpenmutyizás krachja, avagy néhány szó a zöld fűről

Valerij Szemivolosz a pravda.com.ua internetes portálon megjelent írásában a Régiók Pártja által kiépített új hatalom természetét boncolgatja, figyelmeztetve a hatalmasokat, hogy az országban a helyzet mindinkább robbanásveszélyessé válik. Az alábbiakban ebből az írásból ajánlunk néhány gondolatot olvasóink figyelmébe.

Egyszer már módomban volt megállapítani, hogy a hatalom Olümposzát lényegüket tekintve lumpenizált személyek szállták meg, akiknek a fő társadalmi támaszát szintén lumpenek képezik, csak kevésbé sikerültek és gyorsak, mint hatalommal bíró társaik. Létünk fő társadalmi-politikai paradoxona éppen abban rejlik, hogy a szupertehetős, extrakorrumpált elit mutyizott (alvilági szleng, megállapodást jelent) a koldus, lumpenizált alsóbb rétegekkel. De a PR népszerűségének meredek zuhanásából ítélve ez az idill az összeomlás szélén áll.

Minden azzal kezdődött, hogy hatalomra kerülve ezek a lumpen-nagyokosok elsősorban a hozzájuk szociálisan közelállókra szálltak rá. Furcsa történetet mesélt az egyik barátom, melynek a régiósok korszakának legelején volt a tanúja. Ismerősöm, aki a múltban az egyik erőszakszervezet munkatársa volt, jelenleg pedig ügyvéd, valamilyen ügyben felkereste kollégáját, aki korábban beállt a PR-be, s meglehetősen magasra kapaszkodott a fehér-kékek helyi hierarchiájában. Mindenesetre abban az időben ő kurírozta a harkivi járásokban a vonzó – legalábbis a dolláraprítás tekintetében – hivatali tisztségek elosztását. Miután kiderült, hogy mit akar kollégája, s illedelmesen meghallgatta záróbeszédét arról, milyen hosszú időre és komolyan kerültek hatalomra a régiósok, annak minden kellemes következményével a barátok, s kellemetlen folyományával az ellenségek számára, már éppen búcsúzni készült, amikor az irodába beoldalgott a kurátor segédje, majd körülbelül a következő párbeszéd tanúja lehetett:

– ??? – kérdezte pillantásával a segéd főnökét, alig észrevehetően a vendég felé intve fejével.

– Mondd! – legyintett elnézően a főnök, úgy értve, hogy sajátjuk az ember.

– Beszéltem a régi ügyésszel. Esküszik, hogy hűségesen szolgál majd…

– Mostanság mind esküdöznek…

– … és kész áldozni a bizalomért.

– Mennyit?

– Kétszázötvenet.

– Hát az új mennyit ígér?

– Százötvenet.

A főnök egy pillanatra elgondolkodott, majd kiadta az utasítást:

– Szóval így. Az újtól és a régitől is vegyél el háromszázat.

– És kit fogunk javasolni?

– Egyelőre senkit. Meghagyjuk a régit, néhány hónap múlva pedig elküldjük tanyára lepkét fogni, s javasoljuk az újat.

– És ha a régi ágálni kezd?

– Ha megmoccan, elmagyarázzuk neki: hálás lehet, hogy nem kergettük világgá mezítláb és pucér fenékkel. Arra is utalni lehet, hogy milyen érzés egy cellából élvezni a jól megérdemelt nyugdíjas éveket…

Végül ennyiben maradtak.

A barátom később csodálkozott: „Hát valóban nem értik, hogy ilyen törvénytelenség mellett, mindenkit ellenséggé változtatva sokáig nem lesznek képesek kitartani?”. De nincs min csodálkozni, mert a hatalmi struktúrákba tömegesen szivárogtak be a lumpenpszichológia aktív képviselői, akik egyetlen ideológiát vallanak: STEKSZ és HATALOM! Különös kitartással igyekeznek megvetni a lábukat bármilyen hatalmi résben, közel az újraelosztó helyekhez. A legfontosabb számukra az, hogy most, azonnal megkopasszanak bárkit, aki a kezük ügyébe kerül. És nem érdekli őket, hogy mi történik később, ha kő kövön nem marad…

De akkoriban még csak a kezdetén jártunk a korlátlan önkénynek. S nem csupán az úgynevezett ellenzék megkopasztásáról van szó (annál is inkább, mivel úgy tűnik, hogy az külső segítség nélkül is tönkreteszi magát), vagy a represszióról bizonyos vezetőikkel szemben, vagy a régiósok előtti korokban létező minden polgári jog és szabadság felszámolásáról, vagy a népesség régióellenes beállítottságú részének elnyomásáról.

Ezen aligha csodálkozhatunk. A hatalom és az ellenzék szembenállása, egyben a törekvés arra, hogy a másikat a lehető legkényelmetlenebb helyzetbe hozzák, a jogok és szabadságok spektrumának tágításáért/szűkítéséért folytatott állandó küzdelem az állam és a civil társadalom között még a demokratikus államok számára is megszokott dolog. Csakhogy mindezek a folyamatok stabil, rég leellenőrzött, úgymond civilizált szabályok szerint mennek végbe.

Mivel azonban a régiósok által működtetett országunk már rég nem demokratikus, s hovatovább egyre gyorsabban süllyed az autoritarizmus felé, így azok a bizonyos szabályok egyáltalán nem civilizáltak. Ami önmagában véve hosszú távon nem túl jó a hatalomnak, mert radikalizálja, forradalmasítja, s érthetően lumpenizálja a régióellenes hangulatok hordozóinak egy jelentős részét….

Pedig még az autoritarista-totalitárius rezsimek is csak az ellenzék elitjét, aktivistáit nyomják el, s nem bántják különösebben annak szavazóbázisát, sőt, igyekeznek így vagy úgy a maguk oldalára állítani azt. A saját híveikről már nem is szólva.

Még a németországi náci rezsim is, amely elnyomta a kommunista és szociáldemokrata elitet és aktivistáikat, a hétköznapi emberekből álló ellenzék fennmaradó részét igyekezett a maga oldalára állítani munkahelyek teremtésével, a munkanélküliség felszámolásával, az életszínvonal emelésével. A híveiknek biztosított bizonyos előnyökről már nem is szólva. Más kérdés, hogy kinek és minek a rovására, s mi módon történt mindez, de éppen az életszínvonal emelésével magyarázzák sokan a kutatók közül a „német csoda” jelenségét a múlt század harmincas éveiben.

Ukrajnában azonban nem következett be régiós társadalmi-gazdasági csoda, s nemigen várható a jövőben sem. Mert a beígért „javulás még ma” helyett azonnali rosszabbodás következett be, amely majdhogynem elsősorban Janukovics és társai szavazóbázisát érintette.

Ez egyaránt vonatkozik az úgynevezett kedvezményezettekre (afganisztániak, csernobiliak), a hétköznapi költségvetési dolgozók tömegeire (elsősorban a humán szférában dolgozókra – orvosokra, pedagógusokra), a nyugdíjasokra, és azokra is, akiket a marxista-leninista szleng proletároknak nevez (bányászokra, kohászokra, a gépiparban dolgozókra), akik az új munkahelyek és fizetésemelés helyett az utóbbi „stabilizálását” s a munkanélküliség növekedését kapták. Nem szabad megfeledkezni a kis- és közepes vállalkozókról sem, akiket Janukovics kormánya gyakorlatilag szétlapított az adóhengerrel.

Azonban, véleményem szerint, Janukovicsra és társaira leginkább szavazóbázisuk gerince, a marginalizált lumpenek tömege sértődhetett meg, akik nemcsak hogy máig hiába várják az olcsó gázt és a kedvenc leárazott heringjüket, de hiába lesik még a megígért, akárcsak tettetett barátságot is Moszkvával, az orosz nyelv státusának változását.

De különösen ingerli ezt a publikumot, hogy túlnyomó többségük nem gyakorolhatta kedvenc elfoglaltságát, vagyis a semmittevést és a harácsolást. Mert egész Ukrajnában nem létezik annyi zsíros állás, amennyivel legalább minden donyeckit ki lehetne elégíteni. De nem is ültethető be bárki egy ilyen hivatalba, mert azt nemcsak arra szánták, hogy a hivatalnok a saját zsebére dolgozhasson, hanem arra is, hogy „megosztozzék” a gazdáival. Azonban a lumpen ezt az utóbbit nagyon nem szereti, alkatilag képtelen rá.

Feldühödve azonban képes másra…

Egy korábbi anyaghoz írt kommentárban valaki azt állította, hogy a népünk képtelen radikális tettekre, mert természetét tekintve békés és kedves. Igen, barátságosak és vendégszeretők vagyunk, de csak normális körülmények között. Ám a jelenlegi helyzetet aligha nevezhetné bárki normálisnak. Ráadásul nem csupán a népről van szó általában, hanem annak egy jelentős, lumpenizált részéről, amely kész önkénnyel felelni az önkényre.

Úgyhogy végezetül azt tanácsolnám a hatalmasoknak, hogy válogassák meg a szavaikat. Mert Azarov gyakorta emlegetett elmélkedése a káposzta hasznáról igen kellemetlen történelmi párhuzamokra adhat okot. A XVIII. század végén történt, hogy a francia Dijon városparancsnoka az éhező városlakók panaszaira a következő végzetes kijelentést merte tenni: „Már kinőtt a fű a mezőn – menjetek, faljátok!” Történt mindez a Nagy Francia Forradalom előestéjén. A városparancsnokot a feldühödött lakosság hamarosan felkötötte, előbb azonban fűvel tömték tele a száját…

hk