A törzsi jelképektől az önmegvalósításig

A tetoválás múltja és jelene

A test különböző módszerekkel való díszítésének és a különböző csoportokhoz, törzsekhez való tartozás jelképezésének története az időszámításunk előtti időkbe nyúlik vissza. Egy-egy jellegzetes ékszer, testfestés alapján egyértelműen kiderült viselőjének hovatartozása. Manapság azonban, amikor el sem kell hagynunk a szobát ahhoz, hogy számunkra idegen népek hagyományaival, szokásaival ismerkedhessünk meg, a különböző kultúrákból átvett jelképek és ábrázolási módok nemcsak ismertté, de divatossá is váltak, sokszor teljesen elveszítve ezzel eredeti jelentésüket. Hát igen – a divat sajnos nagy úr. Így válnak az anno tabunak, szégyenletesnek számító dolgok is lassan elfogadottá és mindennapossá.

Ilyen dolog a tetoválás is. Bár a legtöbb szülő hideglelést kap, ha gyereke a tetováltatás gondolatával áll elő (ezt tapasztalatból mondom), ma már nem olyan feltűnő, ha valaki ily módon díszíti testét, és nem is tekintik feltétlenül börtöntölteléknek. S bár sokan egyszerűen csak divatozásnak tartják, sokan vannak, vagyunk úgy, akik művészetként s az önkifejezés egy módjaként tekintünk rá.

A tetoválás nem más, mint a bőr pigmentálásának megváltoztatása a bőrrétegekbe vitt színezőanyagok, általában festékek segítségével. Angol megfelelője, a „tattoo” a tahiti „tatu” szóból származik, melynek jelentése: nyomot hagyni valamin. Egyes állítások szerint már i. e. 1200-ban is használták. Először Joseph Banks természettudós írt róla 1769-ben, az Endeavour nevű hajón, mely James Cook kapitányt vitte tahiti felfedező útjára. A szót és magát a tetoválás elterjedését is Cook matrózainak köszönhetjük.

Esztétikai funkcióján kívül a tetoválásnak társadalmi jelentősége is van. A polinéziaiaknál például a tetoválás mintája, illetve a díszített bőrfelület nagysága a társadalmi rangot s annak milyenségét jelképezi. A különböző életkorokban különböző minták kerülnek fel a test különböző részeire, egészen addig, míg az előkelőek esetében az egész testet be nem borítják.

A különböző minták a viselő nemzetiségi hovatartozását is elárulják. Afrikában például az arcon lévő tetoválás mintájából egyértelműen kiderül, hogy valaki melyik törzsnek a tagja. Új-Zélandon pedig a tetoválás oly mértékben hozzátartozik viselőjéhez, hogy a halottak emlékére faragott szobrokon nem annak arcvonásait igyekeznek megörökíteni, hanem az arra vésett motívumokkal utalnak arra, kit is ábrázol a szobor. A rómaiak a bűnözőket és a rabokat jelölték meg ezen a módon, míg a görögök rangjuk jelzéseként és felderítőik azonosítására használták.

A tetoválás különböző módokon készülhet. A pontozó (szúró tetoválásnál) a mintát valamilyen hegyes eszközzel (tűvel vagy tövissel) ütik a bőrbe, majd a felületet speciálisan e célra készült, eltávolíthatatlan festékkel dörzsölik be. Ez leginkább a világos bőrű népeknél használatos. A hegtetoválásnál a bőrt éles tárggyal felkarcolják, a sebbe hamut, faszenet dörzsölnek, majd maró folyadékkal kezelik, s az eljárást addig ismétlik, míg a folyamatos hegesedés által ki nem emelkedik a minta. A legritkább tetoválási módszer pedig a varrásos tetoválás. Ennél vékony, korommal átitatott fonalat húznak a bőr alá. Még rágondolni is fáj.

Hogy ebből se maradjon ki a divat, egyre elterjedtebbek az ún. divat- vagy kozmetikai tetoválások, amely során az ajak körvonalát vagy magát az előzőleg eltávolított szemöldököt tetoválják fel. Azok körében elterjedt ez leginkább, akiknek nincs idejük kozmetikushoz járni, sminkelni (sportolók, stb.)

Bár sokak kritikusan állnak hozzá, s a tetoválást viselőt azonnal bűnözőnek tartják, egyre többen döntenek úgy, hogy valamilyen maradandó dísszel ékesítik testüket. Bevallom, az elhatározás már bennem is megszületett. Sokat böngésztem a különböző szalonok oldalait, s bizony, gyakran szinte elszörnyedtem egy-egy alkotáson: miért akar valaki meztelen embert vagy nemi szervet élete végéig magán látni, őszintén nem értem. Ez is az önkifejezés egy módja lehet, vagy mifene, vagy a megértéshez egyszerűen ismerni kell a viselőjét vagy életének egy történetét. Szerintem ezért is ítélik el annyian ezt az egészet: csak a képet látják, s nem tudják, mi van mögötte. Például attól, hogy a kínai szimbólumokat én egyszerű krikszkraksznak látom, még van jelentésük, amit a viselő nyilván ismer is. Ezért is akarok valami olyat, ami én vagyok. Amire ha ránézek, valami olyat látok majd, ami nem csak most, hanem életem végéig fontos lesz a számomra. Hasonlóan gondolkodik erről Adél is:

– Nemrégiben csináltattam meg az első (de nem utolsó) tetoválásomat. Édesanyámnak nem volt vele problémája, apum viszont nem igazán lelkesedett érte. Már régóta terveztem, hogy tetováltatok. Egy egyiptomi keresztet akartam. A végső elhatározás akkor született meg, amikor több év után szakítottam a barátommal. Akkor elhatároztam, hogy megvalósítom végre minden régi tervemet. Így lett piercingem is. Elkezdtem keresgélni a minták közt, s rátaláltam a pitypang-motívumra, melynek „szőrös” magvait épp elfújja a szél. Utánanéztem a jelentésének: a pitypangtól elszakadt magvak az elmúlást, a változást jelentik. Ez pedig nagyon is aktuális volt az életemben. Igaz, hogy ezentúl örökké magamon viselem majd ennek az időszaknak és az elmúlásnak a jelét és emlékét, de úgy gondolom, lényegében mind elmúlunk, s ez így mindig aktuális lesz.

Bár jómagam Adél nézetét vallom, az ellenzők érveit is elgondolkodtatónak tartom.

– Én teljes mértékben ellene vagyok a tetoválásoknak. Egyrészt azért, mert az ember nem vele születik (nem véletlenül), és sokkal szebbnek tartom az emberi testet a maga természetes valójában, mint tetoválva. Másrészt pedig azért, mert nem is olyan régen a börtönviselt emberek megjelölésére használták. Értelmes ember önszántából nyilván nem rakat magára ilyet. Tanult, önmagára adó személy nem tesz örökre nyomot magára, hogy kirekesszék abból a társadalmi rétegből, melybe beilleszkedni igyekszik. Olyan helyeken és olyan személyek számára, akik nem tanultak, vagy más környezetben élnek, ez nem okoz problémát, a mi esetünkben viszont más a helyzet, mert az értelmiségi osztály ezt nagyon rossz szemmel nézi, és küzd az efféle buta önkínzás ellen.

Esztétikumot sem látok benne. Aki a tetoválástól akar vonzó lenni, és/vagy ezzel felhívni magára a figyelmet, annak már régen rossz. Önmagától legyen szép mindenki, ne ilyen módon!

A tetovált lányokat pedig könnyűvérűnek tartom. A férfiakon lévő tetoválásokról nem tudok semmit sem mondani, azt viszont igen, hogy ha egy értelmiségi férfi akármilyen tetoválást meglát egy nőn, csak azt látja benne, hogy könnyűvérű. Úgy gondolom tehát, hogy a mai világ a tetoválásra mint művészetre, még nem érett meg – mondta el Zoltán.

Nem szeretnék írásommal senkit sem rábeszélni a tetoválásra, sem lebeszélni róla. Bár véleményemet egyértelműen kifejeztem, megértem, ha valaki máshogy vélekedik. Nem vagyunk egyformák. Valószínűleg mindenki felismerte saját véleményét valamelyik megszólalt fél szavaiban. Részemről csak annyit mondhatok, feltűnni akarásból vagy divatból senki ne nyúljon ilyen eszközhöz, hisz míg a megunt ruhát gond nélkül kidobhatjuk, bőrünket nem vethetjük le. Aki pedig meggondolatlanul tetováltatott, tette következményét eltüntetni már bajosan fogja. Bár többszörös lézeres kezeléssel eltüntethetőek a nagy méretű alkotások is, megfontoltnak lenni még mindig érdemesebb.

E.R.