Amerre a fenyő megy…
Kiszaladtak. Sálba, kesztyűbe, nagykabátba burkolózva. Téli, karácsonyi áhítattól megrészegülve. Nem menekülve, csak osonva, mert… mert olyan szép volt ez a falusi táj. A hólepel térdig csúcsosodott, szikrázott. Még beleharapni, beleinni is jó volt. Szép volt.
Jézuskavárás.
De ezt a szokatlan téli tájat, a mély havat, s ezt a megismételhetetlen csillagfényes tobzódást meg kellett nézniük.
Kiszaladtak. Meleg ruhába bugyolálva. Téli áhítattól megrészegülve. Nekirohanván udvarnak, kertnek, tájnak. A végtelennek. Pedig csak végességben gondolkodtak.
Két testvér. Fiú és lány. Kézen kesztyűt fogva, kesztyűt kézen. Mert olyan szép volt.
Alattuk a havas lapály, előttük a fenyves. Nem sűrű, de mégis titokzatos. Hátuk mögött elhalt a kutyaugatás. Pislákoló ablakfényeket sem láttak már. Elejükben pedig ott volt a sötét, égig érő akadály.
– Eltévedtünk – riadt meg András.
– Félek – markolta meg egyre erősebben a bátyja kezét Zsuzsa.
Az egyik, kissé magányosan posztoló tűlevelű hirtelen mozogni kezdett.
– Hogyan találunk haza? – sírta el magát a kislány.
Menjünk arra… amerre a fenyő megy…
Mert a fa valóban elindult. Valakinek a hátán, valakinek az erejéből, valakinek a hitéből.
– … Játszottatok? Kint szép az idő, igazi karácsony van! – duruzsolta Nagyanyó. – De most már le a kinti ruhával, tessék felvenni az ünnepit. Mert mindjárt jön…
Csengettyű. Áhítat. Karácsonyfa.
– Te, rántotta meg Zsuzsi András ingét. – Ez ugyanaz a fenyő. Ő vezetett haza. Látod?
…Nagyapó, mivel csaknem elkésett a kivágott fával, mintha köszvényes lábával marokkolta volna meg, nadrágszára alól kirázta a havat.
– Most hoztam be – somolyogta a bajusza alatt, s az olvadó pelyheket a fára szórta.
– Akkor, díszítjük? – rendült Nagyanyó hangja. Mert a fa még csupán a valamikor élt régi testvéréből metszett és illesztett talpba volt beleállítva.
És csúcsára került az angyal, ágbogaira az ezüstös díszgömbök, ágai szárnyaira pedig a négy nagy fehér gyertya.
… És kint változatlanul szép volt a táj. S a két gyermek ezúttal nem az ajándékokat bontogatta. Még a kalács sem érdekelte őket. Csak a fa.
Mely bármikor hazasegít.
Amely bármikor hazahoz…
Tárczy Andor
