Csoóri Sándor: Egy kiáltás a hóesésbe

Hideg vasak reggele ez,

hideg szemek reggele ez,

siető lábak hétköznapja –

fejem fölött a hó harangja

a szél tornyában meg-megkondul

Egy borzongásban bent van a sors,

egy ásításban bent a világ –

a tegnap esti ezüst Hold most:

zsebemben alvó ötforintos.

Boldog vagyok, mert nincsen másom,

csak ez a zúzmarás szegénység,

e szívet zaklató kivertség.

Kirakatokba nézek hosszan,

árnyékom ismer csak magára,

tükör-időmbe nézek vissza

s múltam nem ismer önmagára.

Így jó, így jó, emlékek nélkül,

múlt és jövő közt csavarogni

s várni a megbontott időben:

lángok sebezzék föl a számat.

Mi nem voltam, mi nem lehettem,

vérem szerint még lehetnék:

egy kiáltás a hóesésbe,

kétkedők első nevetése,

jókedvű őrült, aki békül,

hogy fogadják el ellenfélül,

országos vad, akit ha űznek,

hideg szemhéjak fölhasadnak

s loboncos, zöld fák üszkösödnek.

Egy igazán jellegzetes Csoóri Sándor-motívumra, a hóesésre épül az itt közölt költemény, de korántsem e természeti jelenség formálja művé a költői gondolatokat. Ebben a versben a hóesés mindvégig háttérben marad. Itt a személyesség világnyivá megnőtt észlelete dominál: „egy borzongásban” benne van az egész sors, „egy ásításban bent a világ”, és ilyenkor szinte természetes, hogy a zsebben lapuló ötforintos maga az „ezüst Hold”. De a részletek csak díszletek, hiszen valójában a szabadság érzése hatja át az egész költeményt. Ugyan zúzmarás szegénységnek nevezi a megnyilatkozó mindazt, ami érzés egy ilyen háttérben maradt hóesésben, de így is boldogság járja át, mert a lehetőségek felismerése az, ami igazán gazdaggá és szabaddá teszi az embert. A lehetőségek felsorolásából áll az utolsó versszak, és a felsoroltak közt is első az „egy kiáltás a hóesésbe”…

Penckófer János