Csoóri Sándor: Egy kiáltás a hóesésbe
Hideg vasak reggele ez,
hideg szemek reggele ez,
siető lábak hétköznapja –
fejem fölött a hó harangja
a szél tornyában meg-megkondul
Egy borzongásban bent van a sors,
egy ásításban bent a világ –
a tegnap esti ezüst Hold most:
zsebemben alvó ötforintos.
Boldog vagyok, mert nincsen másom,
csak ez a zúzmarás szegénység,
e szívet zaklató kivertség.
Kirakatokba nézek hosszan,
árnyékom ismer csak magára,
tükör-időmbe nézek vissza
s múltam nem ismer önmagára.
Így jó, így jó, emlékek nélkül,
múlt és jövő közt csavarogni
s várni a megbontott időben:
lángok sebezzék föl a számat.
Mi nem voltam, mi nem lehettem,
vérem szerint még lehetnék:
egy kiáltás a hóesésbe,
kétkedők első nevetése,
jókedvű őrült, aki békül,
hogy fogadják el ellenfélül,
országos vad, akit ha űznek,
hideg szemhéjak fölhasadnak
s loboncos, zöld fák üszkösödnek.
Egy igazán jellegzetes Csoóri Sándor-motívumra, a hóesésre épül az itt közölt költemény, de korántsem e természeti jelenség formálja művé a költői gondolatokat. Ebben a versben a hóesés mindvégig háttérben marad. Itt a személyesség világnyivá megnőtt észlelete dominál: „egy borzongásban” benne van az egész sors, „egy ásításban bent a világ”, és ilyenkor szinte természetes, hogy a zsebben lapuló ötforintos maga az „ezüst Hold”. De a részletek csak díszletek, hiszen valójában a szabadság érzése hatja át az egész költeményt. Ugyan zúzmarás szegénységnek nevezi a megnyilatkozó mindazt, ami érzés egy ilyen háttérben maradt hóesésben, de így is boldogság járja át, mert a lehetőségek felismerése az, ami igazán gazdaggá és szabaddá teszi az embert. A lehetőségek felsorolásából áll az utolsó versszak, és a felsoroltak közt is első az „egy kiáltás a hóesésbe”…
Penckófer János