Egy megtörhetetlen forradalmár

1848. március 15-én, estefelé egy politikai fogoly cellájába lépett be a budai helyőrségi börtön parancsnoka, bejelentve a rabnak, hogy Pest-Budán kitört a forradalom, majd védelmet kért a fogolytól (!), mert – mint mondta – a tömeg már útban van a tömlöc felé, hogy kiszabadítsa a jobbágyfelszabadításért, a nemzeti függetlenségért és a polgári jogegyenlőségért síkraszállt forradalmárt. S alig telt el néhány perc, amikor a szabadság lázában égő, Petőfi gyújtó hatású szavaitól fellelkesült emberek bezúdultak a cellába, hogy vállukra emelve vigyék ki börtönéből a foglyot. Pesti fiatalok fogták be magukat hintójába, úgy vontatták a városházára, a frissen megalakult forradalmi bizottmány ülésére, s amerre elhaladtak, a nép újra és újra megéljenezte a volt rabot. Ő volt Táncsics Mihály, a magyar ’48 egyik szellemi előkészítője.

Bajuszos fiatalember a gimnazisták között

Szépséges természeti környezetben, az erdőkkel borított Bakony északi nyúlványai közt terül el Ácsteszér falva. Hősünk e község egyik jobbágyházában, a Stancsics családban látta meg a napvilágot 1799. április 21-én, s csak 1848-ban, a nagy nemzeti hevület évében magyarosíttatta horvát eredetű vezetéknevét Táncsicsra. Tizenkét testvére közül csak hatan érték meg a felnőttkort, s az utóbbiak sorában a negyedik volt a kis Mihály, aki a helybeli elemi iskolában ismerkedett meg a betűvetéssel, az olvasással, valamint a számtan alapjaival. A kis Stancsics már ekkor kitűnt éles eszével és tudásszomjával, ám a XIX. század elején a tankötelezettség időszaka még nem volt pontosan meghatározva, a jobbágyok addig járatták gyermekeiket az iskolába, amíg jónak látták. Így Mihály még a tizedik életévét sem töltötte be, amikor szülei úgy vélték, tud már annyit, amennyire egy parasztgyereknek szüksége van, s kivették az iskolából, hogy ő is szüleivel, testvéreivel együtt művelje a család kis parcelláját, és segítse övéit a földesúri birtokon végzett munkában, a robotban. Ám hősünk mégsem maradt meg a paraszti sorban.

Előbb jobb híján inasnak szegődött a helybeli takácshoz, Paczek Antalhoz, hogy megszabaduljon a robotolás kényszerétől, húszévesen pedig segéddé avatták, s ebbeli minőségben szorgoskodott tovább mestere műhelyében. A könyvek iránti szeretete azonban másfelé húzta a szívét, s amikor Kugler József, az ácsteszéri iskolamester segédtanítói állást ajánlott neki, azonnal elfogadta azt. Született pedagógus volt, szerette a gyermekeket, örömét lelte a tanításban, s a gyermekek is hamar a szívükbe zárták. Amikor azonban Kugler arra akarta rávenni, hogy fát lopjon az urasági erdőből, az önérzetes és tisztességtudó Stancsics felmondott, s több dunántúli faluban segédtanítóskodott, míg végül jó sorsa a Kiskunság egyik mezővárosába, Izsákra vezette, ahol Zemán János iskolamesterben igazi atyai jó barátra lelt. Az ő tanácsára végezte el a Budai Tanítóképzőt. Az egyre növekvő tudásszomjú ifjú azonban még több ismeretre, gimnáziumi végzettségre vágyott, felettese ajánlatával fel is vették a Kecskeméti Piarista Gimnáziumba, s bajuszos fiatalemberként ismét beült az iskolapadba a kisdiákok közé, majd Nyitrán folytatta, és Pest-Budán fejezte be gimnáziumi tanulmányait. Közben házitanítóként dolgozott több módosabb polgárcsaládnál, hogy elvégezhesse iskoláit, s szinte falta a könyveket, a kötelező német és latin nyelv mellett pedig a franciát is elsajátította. Míg a nyári szünidőkben bejárta a Dunántúlt, az Alföldet, Erdélyt, s egyre tisztábban érzékelte és látta át a maguk teljességében a társadalom megannyi problémáját, a túlhaladott hűbéri rend, valamint a Habsburg-elnyomás minden nyűgét.

Harcban a cenzúrával

Pest-Budán telepedett le, s itt jelentette meg Magyar és német beszélgetések című nyelvtankönyvét, mely szakmai szempontból (is) kifogástalan volt, s napokon belül elkelt. A császári-királyi cenzúra azonban, ha későn is, de felfigyelt a példamondatokba becsempészett ellenzékiségre, a jogegyenlőtlenség bírálatára, és kivonatta a forgalomból mint „az állam, a társadalom érdekeire káros művet”. Azért pártfogói is akadtak, mint a reformer politikus, Döbrentei Gábor, akinek az ajánlatára a Vác melletti Dukla községben lakó Rudnyánszky Zsigmond báró házitanítónak fogadta fel fia, Sándor mellé, s az olvasott, széles látókörű, kiváló pedagógiai érzékű Stancsics elérte, hogy az addig lusta és rakoncátlan úrfi jó eredménnyel vizsgázzon le a Váci Piarista Gimnáziumban. Ám a tanintézet igazgatója szemrehányást tett a bárónak, amiért ilyen „veszedelmes” emberre bízta gyermekét, s az apa – négyszemközti beszélgetésbe elegyedve hősünkkel – szabódni kezdett, hogy gondjai vannak további alkalmazását illetően. A házitanító pedig értett a szóból, és felmondott.

Megtakarított pénzéből szűkösen éldegélve papírra vetette Pazardi c. regényét, melyben kendőzetlen nyíltsággal bírálta azokat az arisztokratákat, akik mit sem értenek a gazdálkodáshoz, de esztelenül költekező, pazarló életmódot folytatnak, s megírta a nyugatiakhoz képest elmaradott hazai közállapotokat elmarasztaló, a polgári átalakulást igenlő Kritikai értekezések c. művét. A Pazardit azonban egy az egyben betiltotta a pest-budai cenzor, másik írását pedig annyira megnyirbálta, hogy ilyen megcsonkított formában már maga a szerző sem akarta kiadatni könyvét. Pesti nyomorában a polgári fejlődés szükségességét felismerő erdélyi báró, Jósika Miklós sietett a segítségére, az ő révén kapott jól fizető házitanítói állást Kolozsváron gróf Teleki Jánosnál, s könnyen lehet, hogy tanítványa, Sándor Stancsics hatására lett az 1848–1849-es forradalom híve, a szabadságharc katonája.

Hősünk remélte, hogy Kolozsváron a pest-budainál elnézőbb cenzorra talál, így megírta regénye, a Pazardi második kötetét, s mindkét kötetet átadta a hivatalnoknak, aki előbb jóváhagyta a mű kiadását, ám hamarosan megváltoztatta döntését, és visszavonta az engedélyt. Sőt a cenzori kollégium vezetője tanítványa nagyanyját is figyelmeztette, milyen „veszélyes” házitanító oktat a kastélyukban. Telekiék vonakodtak felmondani a hozzáértő tanárként és művelt személyiségként megismert Stancsicsnak, ám ő a félszavakból is értett, és leköszönt állásáról.

Visszatért Pest-Budára, cikkeket írt különböző lapokba, majd 1838-ban feleségül vette egy korábban elhunyt józsefvárosi csizmadia árván maradt lányát, Seidel Terézt, akiben odaadó hitvesre, nagyszerű házastársra talált. Miután 1840-ben az Országgyűlés az addigi latin helyett hazánk hivatalos nyelvévé tette a magyart, sorsa egy időre jóra fordult, mivel megannyi, idegen ajkú, ám határainkon belül élő személy akart megtanulni magyarul, így Stancsics Mihálynak is sok tanítványa lett, s anyagi helyzete rendeződött. Emellett tizenhárom, nagy sikerű nyelvtankönyvet is kiadatott, melyek kapcsán – kivételesen – nem gyűlt meg a baja a cenzori hivatalokkal. Az általa írt és szerkesztett Iparosok naptárát viszont – melyben egyaránt síkraszállt a hűbériség kereteit szétfeszítő szabad vállalkozás létjogosultsága, illetve a munkások emberhez méltó lakás- és munkakörülményei mellett – betiltották. Mire Stancsics megírta egyik leghíresebb könyvét, a Sajtószabadságról nézetei Egy rabnak c. társadalompolitikai művet, melyben minden addigitól keményebben ostorozta a szinte korlátlan császári önkényt, a gondolatokat bilincsbe verő, a polgárok szellemi szabadságát alapjaiban sértő cenzúrát. S mivel tudta, hogy ezt az írást a Habsburg Birodalomban nem jelentetheti meg, álnevet használva, Szászországban, Lipcsében nyomtatta ki a könyvet, melynek példányait azután hazacsempésztette. A mű hatalmas sikert aratott, s hozzájárult ahhoz a szellemi erjedéséhez, mely végül elvezetett az 1848-as magyar forradalomhoz, a titkosrendőrség pedig ekkor még nem tudott kapcsolatot találni Stancsics és a könyv között. Ugyancsak Lipcsében adatta ki a jobbágyrendszer felszámolását követelő Népkönyvet, valamint a nemzeti önállóság mellett síkraszálló Hunnia függetlensége c. művet, hazacsempészésük után azonban a császári rendőrség kinyomozta a titokban terjesztett írások szerzőjének a kilétét, 1847. március 4-én letartóztatták a forradalmárt, s vizsgálati fogságba vetették a budai vár helyőrségi börtönében, majd megkezdték ügye tárgyalását, melynek az a csodálatos március 15. vetett véget.

Aki a bukás után sem hagyta abba a harcot

Az immár Táncsics Mihály nevet viselő hazafi – Munkások Újsága címmel – lapot indított, hogy bevilágítson a politika bonyolult útvesztőibe, közérthető nyelven tájékoztassa az egyszerű népet az őt érintő kérdésekről, s küzdjön a jogegyenlőség maradéktalan érvényesüléséért. 1848 júniusában megtartották az első demokratikus országgyűlési választásokat, melyek eredményeként Táncsics is bejutott a parlamentbe. A Habsburg-hadak nagy decemberi offenzívája miatt azonban a kormány Pest-Budáról Debrecenbe tette át székhelyét, ahol hősünk – a megszűnt Munkások Újsága szellemi örököseként – megindította a Debreceni Vásárfiát, s amellett, hogy síkraszállt a legszegényebbek érdekeiért, a legválságosabb időkben is kitartásra buzdította a császáriak és a velük szövetséges nemzetiségi lázadók túlereje ellen küzdő honvédeket. Egyik kezdeményezője lett a Habsburgok trónfosztásának, s a megerősödött magyar seregek diadalainak a csúcsán, 1849. április 14-én – magától értetődő módon – ő is aláírta a Függetlenségi Nyilatkozatot.

A cári és a Habsburg-csapatok nyári előretörésekor családjával együtt Szegedre, majd Aradra követte a menekülő kormányt, a világosi fegyverletétel után pedig – végigbujdosva a fél országot – visszatért Pest-Budára. Felesége és gyermekei újra beköltöztek otthonukba, Táncsics viszont nyolc évig házuk pincéjében rejtőzködött, miközben a császári bíróság – azt gondolva, hogy külföldre menekült – távollétében jelképesen halálra ítélte (akasztófára szegezték a nevével ellátott táblát). S csak 1857-ben jött elő búvóhelyéről, miután több sorstársához hasonlóan amnesztiát kapott, viszont továbbra sem publikálhatta írásait, s nem hagyhatta el a főváros területét.

1859-ben, a piemonti–francia–osztrák háborúban a Habsburgok hatalmas vereséget szenvedtek, melynek nyomán mélyülő repedések nyíltak a császári önkényuralom falán. Táncsics – több barátjával együtt – új forradalmat akart kirobbantani, s erőfelmérésként 1860. március 15-re diáktüntetést szerveztek a Kerepesi úti temető honvédsírjainál. A katonaság azonban brutális erőszakkal szétverte a tüntetést, a szervezőket, valamint a résztvevőket letartóztatták, Táncsicsot 15 év börtönre ítélték, s a fogságban elvesztette a szeme világát. 1866-ban, a porosz–osztrák háborúban viszont újabb vereség érte a Habsburg Birodalmat, melynek nyomán az udvar a következő esztendőben rákényszerült a kiegyezésre és a magyarországi alkotmányos rend helyreállítására. S Andrássi Gyula miniszterelnök közbenjárására I. Ferenc József osztrák császár, magyar király parancsot adott az író-politikus szabadon bocsátására.

Egy tehetséges óbudai orvosnövendék, Egei József sikeres szemműtétet hajtott végre a volt rabon, melynek eredményeként az immár ősz hajú forradalmár visszanyerte a látását, s a parlamentbe is beválasztották. Újból lapot alapított, Arany Trombita címmel, melyben – egyebek mellett – leleplezte azokat a magas rangú hivatalnokokat, akik a megtorlás idején kíméletlenül üldözték a volt szabadságharcosokat, s csak a ’67-es fordulat után váltak „hazájuk hű polgáraivá”. Míg az újság fiatal szerkesztője Sassy Árpád Határőrvidék c. cikkében megírta, hogy a törvényesen Magyarországhoz tartozó déli határőrvidéken a magyar kormány fennhatósága csak névleges, helyette még mindig az osztrák miniszterelnök dirigál a területen. Sassyt írása miatt bebörtönözték, Táncsics egyedül nem tudta tovább írni-szerkeszteni a lapot, s az megszűnt létezni. A ’48 eszméit soha fel nem adó hazafi pedig a szegénység hosszú évei után, 1884. június 28-án örökre lehunyta szemét. (Források: Gerencsér Miklós: Így élt Táncsics Mihály, Magyar Életrajzi Lexikon)

Lajos Mihály