Illyés Gyula: Havas emlék
Megettünk téged kis malac.
Nyakon szúrt a szegény paraszt.
 
Kiknek jöttére boldogan
sikongattál és untalan
 
ugráltál a deszkák mögött,
rád rohantak az emberek.
 
Mert már november elején
nem volt számodra eleség.
 
Fülednél fogva húztak és
hiába volt a kérlelés,
 
aki úgy ápolt, mint fiát,
ki gazt hozott s kukoricát
 
és vakarta a hátadat,
anyám fogta a lábadat.
 
Hallottam jajgatásodat,
bent a meleg dunyhák alatt.
 
Sírtam, befogtam fülemet,
átöleltem testvéremet.
 
S képzeltem, jaj, mi lesz, mikor
reánk is ránk kerül a sor.
 
De már a pörköléseden
vidám szívvel voltam jelen.
 
Néztem a felcsapó tüzet,
körmömre húztam körmödet.
 
S a füstös, pernyés ég alatt
rágcsáltam megsült farkadat.
 
 
A disznóölés élményét juttatja szóhoz a költő, mégpedig gyermeki fölfogásban. Ám hiába a gyermeki szemlélet alkalmazása, mindenki számára kettősséget jelent ez a hagyomány. Mert végül is kedves állatot öl meg az ember, azt a sertést, akit hosszú időn keresztül nem kis szeretettel gondozott. Etette, itatta, tisztán tartotta, simogatta, ahogy mondani szokás: szemével is hizlalta, majd egész egyszerűen legyilkolja. És ez a momentum, pontosabban a megölése utáni órák hirtelen más minőségben tűnnek fel. Jókedv, evés-ivás, tréfálkozás, bizakodás, valamiféle jólét tölti el a felnőtt embert és a gyereket úgyszintén. Az átminősülés után nem fájdalomdíj lesz a lecsavart disznóköröm, hanem játékszer, mit a gyerek saját körmére húz. Majd fület, farkat rágcsál a felnőttek között, és „havas” emlékként marad meg a „fölcsapó tűz”, a perzselés, a téli reggel…
Penckófer János
