Karinthy Frigyes: Álom

Álmomban csónakon futottam

És kihajoltam

Tizenhat éves voltam

És csónakom fehér vízen szaladt

láttam egy várost a víz alatt.

És láttam erdőt a levegőben

És láttam kísértetet lepedőben.

S távol a kék és tiszta eget

És csillagokat és fellegeket.

És kinyújtottam a körmöm

Ezer méter hosszúra

És karmoltam a felhőt, úgy-e fura?

De én látni akartam

És egy csillagot lekapartam.

De mögötte az ég kiszakadt és szétfolyt

S belőle genny és aludt vér folyt.

S acsarkodva téptem az eget

És éreztem folyni vért, ragadót és meleget.

Ordítva felébredtem

Hát a mellemet martam,

Kiszakítottam, felkapartam

És folyt a vér –

Több, mint amennyit álom,

Több, mint amennyit élet,

Több, mint amennyit egy kis dal megér.

Karinthy Frigyes költeménye igazi hangulatváltást zár magába. Az Álom legelején ugyanis még nem tapasztalható semmi különös, hiszen szokványosnak mondható mindaz, amit álomlátásként leír. Szokványos a könnyedség, ebben az esetben a csónak suhanása a fehér vízen, majd a víz alatti város, sőt az is természetesnek tekinthető, hogy erdő van a levegőben, a fehér lepedős kísértet pedig már-már elengedhetetlen kellék is lehet. Az ezer méter hosszúra megnőtt köröm már mesés-horrorisztikus elem, akár a szétfolyó „genny és aludt vér”. És ekkor következik be az igazi fordulat. Tudniillik a „felébredés” utáni állapot leírásából kiderül, hogy az álmodó saját mellét kaparta fel a körmeivel. De még ekkor sincs vége a költemény gondolatiságának. Csak az utolsó sorban derül ki, hogy mind az álom – előbb káprázatos, majd vészjósló – képei, mind az ébredés utáni „valóság” egyetlen kínlódásból fakadnak. Abból, amit „egy kis dal” létrehozásáért szokott néha érezni a művész. A költemény nem egy álomról szól, hanem a költő művészi gondjáról.

Penckófer János