2013. május 10.

„Azon időben Jézus az égre emelte tekintetét, és így imádkozott: „Atyám, elérkezett az óra. Dicsőítsd meg Fiadat, hogy Fiad is megdicsőítsen téged. Hatalmat adtál neki minden ember fölött, hogy akiket neki adtál, azoknak örök életet adjon. Az az örök élet, hogy ismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent és akit küldtél, Jézus Krisztust.” (Jn 17,1-3)

Krisztusban Kedves Testvérek!

Templomainkban a mi Urunk, Jézus Krisztus mennybemenetele és pünkösd ünnepe közötti vasárnapon Jézus főpapi imájának egy részletét olvassuk fel. Jézus az Atyához imádkozik az utolsó vacsorán, hogy fogadja el áldozatul őt. Ez az áldozat feltámadásával és mennybemenetelével beteljesedett. Jézus egyik legmeghittebb imáját mondja, de nem csendben, magában imádkozik, hanem úgy teszi, hogy azt a vele együtt lévő apostolok is hallják. Ahogy hallották a kereszt körül állók is, amikor Jézus az égre emelte tekintetét és imádkozott. Jézus megosztja az imádság élményét a közösséggel, és ezzel ez a bensőséges dolog teljesen nyitottá válik. Jézus így tanít bennünket, hogyan válhat az egyéni imaéletünk az egyház erejévé.

Sokan magukat hívő kereszténynek mondó emberek közül azt mondják, elég csak otthon imádkoznom, nekem nincs szükségem a templomra, a közös istentiszteletre, a liturgiára. Bár látszólag Krisztushoz tartozik, aki így gondolkodik, mégis kívül helyezi magát azon a közösségen, amelynek a legfőbb papja maga Krisztus. Az Isten közösségben hív bennünket az üdvösségre. Ahogy évezredek óta az ember életének legnagyobb eseményeit közösségben éli meg (születés, felnőtté válás, házasságkötés, halál), ugyanúgy az istenkapcsolatom sem lehet valami elszigetelt dolog. Ahogy az ilyen emberek megszüntetik a közösségi életüket, akár vallásos tekintetben is, úgy válnak magányossá, elszigeteltté, és úgy hatalmasodik el rajtuk az elhagyatottság érzése. Először a lelkük betegszik meg, majd jönnek a testi bajok is. Az elszigetelt embert a gonosz is könnyebben tudja legyőzni.

A mai vasárnapon az egyházunk az I. niceai egyetemes zsinat atyáiról emlékezik meg. Az akkori kor (Kr. u. 325) igazhitű püspökei képesek voltak a viták és nézeteltérések, a látszólagos többségi nyomás ellenére is összegyűlni és megvallani a hitüket Jézus Krisztus istenségéről. Itt fogalmazódott meg az első Hitvallásunk. A Hiszekegy imádságát liturgiáról liturgiára közösen imádkozzuk el, annak ellenére, hogy az egész imádság végig arról szól, hogy én hiszek, mégis az én hitem nem csak rám tartozik, hanem a közösségben tudom megvallani. Abban a közösségben, amely hibái, fogyatékosságai, gyengeségei ellenére is kedves az Istennek, és amely értem is imádkozik. A közösségi ima az Istenhez száll, amit az Úr meghallgat. Akármilyen szorongatott helyzetben is volt az egyházunk, mindig képes volt együtt imádkozni. Amikor papjaink nyilvánosan nem működhettek, templomainkat számos helyen bezárták, a buzgó hívek mégis összegyűltek és sokszor az éj leple alatt is, de együtt imádkoztak. Ez a közösségi ima hozta el a szorongattatásból egyházunk szabadulását, és ez a közösségi ima jelentheti ma az egyes ember szabadulását a magányosság, az elhagyatottság verméből, csak legyen elég akarata és szándéka a közösséghez tartozni és közösségben imádkozni.

Szkoropádszky Péter
palágykomoróci görögkatolikus áldozópap