Pilinszky János: Távozó sereg

Takáts Vilmosnak

Hiába kutatsz, nem látsz zászlót

sötét kezemben, hűs sisak

se nyomja fürtöm. Nem fogadta

a készülő sereg fiad.

Te hittél bennem, és én benned,

s most nem felejtem már soha,

hogy fegyverkeztem és hiába,

fülembe tép a mostoha,

a drága kürtök búcsúzója,

belém hasít és meggyötör.

Kibomlok, gyenge ág a szélben,

a szív utólszor tündököl.

Utolsót lobban ifjúságom,

s kiolt a vak önkívület.

A többiek nyeregbe szállnak.

Hideg a hajnal és süket.

Mi lesz velem most? Nézz szemembe.

Ha nem te, hát ki szánna meg?

Te nem lehetsz, te nem vagy rosszabb,

te jobb vagy, mint a többiek!

Ha megszültél, most nézz szemembe,

ha szeretsz, most meghallanád,

mit én már mindörökre hallok:

a távozó sereg zaját.

A valakiknek ajánlott költeményekben mindig ott munkál valami olyan személyesség, mely a szerző és az ajánlásban megnevezett személy között létesült, ám ezzel szemben a mű mindig saját esztétikai értékei szerint marad az utókorra. Nincs ez másként Pilinszky János szépséges költeményénél sem. Így a Távozó seregben megfogalmazottak maradandó szépségükkel hatnak: a versbeni világ, valamint annak nyelvi leleménye együttesen okozza az esztétikai hatást. Pilinszky Jánosnál elsősorban mindig feltűnik a tiszta hang, a Távozó seregben pedig külön figyelmet érdemel, hogy a megszólítotthoz intézett mondatok el is takarják a megszólítottat magát. Az szintén homályban marad, hogy miféle seregből marad ki a versbeni beszélő. Mindenesetre tisztán érezni a magára maradottságot, és ez döntően hat az olvasóra, hiszen kevés fájdalmasabb dolog létezik annál, mint amikor azzal szembesül az ember, hogy őt kihagyták a csapatból, a társaságból, a közösségből, ebben az esetben – a „seregből”…

Penckófer János