Kányádi Sándor: A fölfuvalkodott béka s az ökör

Egy vidéki mitugrászra

bevallom engem néha már gyötör

nemcsak gyötör de szinte mintha fájna

a nagyravágyó béka s az ökör

ezópusz óta híres fabulája

mert mindeddig harsányan kinevettük

a pukkadásig fölfuvalkodót

s most mintha nevetni nem volna kedvünk

ökörnyi már az öklünknyi se volt

fújja magát s a magáét a béka

megvalósulni látszik vágya célja

mind hatalmasabb csődöt mond a vén

fabulák minden eddigi receptje

hőköl szomjan az ökör s még remény

sincs arra hogy a béka kirepedne

Az erdélyi Kányádi Sándor nem egy híres Ezópusz-mesét verselt meg és aktualizált szonett formában. Most a fölfuvalkodott béka esetét gondolhatjuk újra. Azt a problémát, mikor a béka önteltté lesz, nőni kezd, és hatalmassá, mondhatni: hólyaggá dagad. Így lesz a senkiből – valaki. Ökör. Mert egyszer csak elhitte magáról, hogy valaki, pedig valójában „mitugrász”. A tapasztalat szerint az ökörré válást jelentősen elősegíti, ha némi pozíciót adnak az ilyennek. Mert a pozíció kiválóan telít. Felfúj. Dagaszt. Hólyagosít. Igazi ökörré teszi meg a pöttöm mitugrászokat. „Gyötrő” elviselni a belőlük áradó butaságot-önteltséget, de hát ökörrel érdemben beszélni… Ráadásul nem pukkad szét a fölfuvalkodott, vagyis „csődöt mond” a régi fabula „receptje”. Ez a Kányádi-vers aktualitása. De vajon csak Erdélyben fúvódnak ökörré és maradnak úgy a béka-senkik? Kárpátalján nincsen ilyen állat, errefelé nem terem mitugrász-fajta, errefelé nem helyeznek pozícióba ilyen kis békákat? Nézzünk már körül a közvetlen környezetünkben… Vagy saját béka-ökreinket észrevenni s kibeszélni nem lenne illendő?

Penckófer János