Babits Mihály: A költő szól

2013. június 14., 02:00 , 648. szám

Ha néha behunyom a szememet,

szárnycsattogás üti meg fülemet,

mire szemem megint kinyitom,

milyen madár volt, már nem tudom.

 

Ha sötét szögletbe nézek én,

rebbenni valamit érzek én,

szele, hangja megcsap, hasztalan:

mire látnám, már csak hűlt helye van.

 

Szellemcsapat üldöz engemet,

titkon megcsipkedi étkemet,

megrántja kabátom szárnyait:

mire hátranézek, eltűnik.

 

Csak egyet tudnék elfogni már,

boldogabb lennék, mint a király:

kalitba zárnám a kicsikét,

hallgatni örökre énekét.

 

„Micsoda madár” – mondhatnánk a jól ismert népdalt idézve Babits Mihály A költő szól című versének titkos „kicsikéjére”. Arra a madárra, melyet a szerző – költeményének utolsó szakaszában – szeretne kalitkába zárni, hogy örökre hallgatni tudja énekét. Sőt, nem is egyetlen madarat említ e költemény, egész „szellemcsapatnak” nevezi a költő azt a valamit, mely szüntelenül üldözi. Lehet, hogy nem is madárral vagy madárrajjal állunk szemben? Ez bizony könnyen előfordulhat, mert nemigen véletlenül lett e rövid kis mű címe A költő szól. Alighanem ebben a tudatos címadásban található a válasz-megoldás. Ugyanis elég gyakran a vers címe ad magyarázatot a költeményben foglaltakra. Ha ebből indulunk ki, akkor kijelenthető: valószínűleg az ihlet állapota kíséri a versbeni beszélőt. Feltételezhetően ennek a bizonyos ihletnek érzékeli a „szárnycsattogását”, „rebbenését”, „szelét”, „hangját”. Ezek szerint a Babits Mihály nevű emberben létező költő megszólalási vágya, lehetősége ez a bizonyos madár. És így már az is érthető, miért szeretné a költő e madár „énekét örökre hallgatni”…

Penckófer János