Babits Mihály: A költő szól
Ha néha behunyom a szememet,
szárnycsattogás üti meg fülemet,
mire szemem megint kinyitom,
milyen madár volt, már nem tudom.
Ha sötét szögletbe nézek én,
rebbenni valamit érzek én,
szele, hangja megcsap, hasztalan:
mire látnám, már csak hűlt helye van.
Szellemcsapat üldöz engemet,
titkon megcsipkedi étkemet,
megrántja kabátom szárnyait:
mire hátranézek, eltűnik.
Csak egyet tudnék elfogni már,
boldogabb lennék, mint a király:
kalitba zárnám a kicsikét,
hallgatni örökre énekét.
„Micsoda madár” – mondhatnánk a jól ismert népdalt idézve Babits Mihály A költő szól című versének titkos „kicsikéjére”. Arra a madárra, melyet a szerző – költeményének utolsó szakaszában – szeretne kalitkába zárni, hogy örökre hallgatni tudja énekét. Sőt, nem is egyetlen madarat említ e költemény, egész „szellemcsapatnak” nevezi a költő azt a valamit, mely szüntelenül üldözi. Lehet, hogy nem is madárral vagy madárrajjal állunk szemben? Ez bizony könnyen előfordulhat, mert nemigen véletlenül lett e rövid kis mű címe A költő szól. Alighanem ebben a tudatos címadásban található a válasz-megoldás. Ugyanis elég gyakran a vers címe ad magyarázatot a költeményben foglaltakra. Ha ebből indulunk ki, akkor kijelenthető: valószínűleg az ihlet állapota kíséri a versbeni beszélőt. Feltételezhetően ennek a bizonyos ihletnek érzékeli a „szárnycsattogását”, „rebbenését”, „szelét”, „hangját”. Ezek szerint a Babits Mihály nevű emberben létező költő megszólalási vágya, lehetősége ez a bizonyos madár. És így már az is érthető, miért szeretné a költő e madár „énekét örökre hallgatni”…
Penckófer János