Kosztolányi Dezső: Otthon

2013. június 27., 08:20 , 650. szám

Régen

kószáltam én a földön-égen,

köd volt előttem, köd megettem,

fricskával és füttyel fizettem

a szélnek, s az utcát tapostam.

 

Mostan

nehéz a lelkem, mint a mázsa.

Jaj, ez az élet áldomása,

nincs semmi már, mi lángra gyújtson.

Nézd, itt a portám, itt a kulcsom,

itt asztalom és itt az ágyam.

 

Vágyam,

a szajha, összevissza-párzott,

vemhet vetett ki és bogárzott,

és rémet-szörnyet kölykezett.

 

Ezek

a fattyaim mind énbelőlem,

pocsolnak a vérben, velőben,

övék vagyok, enyémek ők,

a vérem isszák, vért, velőt

gyilkos szeszéllyel.

 

Éjjel

a zongora, mint barna medve,

fogat vicsorgat fenekedve,

mint krokodil lapul a díván,

párduc a karszék, enni kíván,

kihív a harcra, beleránt,

a szekrény lomha elefánt,

s a kályha az arcomba horkol.

 

Olykor

állok közöttük én, komoly-bús

és tiszta szívű, régi koldus,

nemzője e garázda népnek,

és reszketek, hogy összetépnek.

 

A magyar líra egyik csúcsteljesítményeként számon tartott Számadás kötet érdekes költeménye az Otthon című vers. Ez a költemény is magán hordja a Számadás kötet szintetizáló jellegét. Jól megfigyelhető benne az élőbeszéd bizonyos fokú természetessége, valamint a Kosztolányi költészetére igen jellemző játékosság. Szembeötlő például a költemény sajátságos rímjátéka, ami abban áll, hogy valamennyi versszak utolsó szava és a következő versszak kezdete összecseng: tapostam – mostan, ágyam – vágyam stb. E játékosság mellett a vers mégsem válik öncélúvá. Nagyon is mély élettapasztalat, s nem utolsósorban az alkotói munkássággal is összefüggő szemlélet tűnik elő e sorok közül. A vágy és a környezet „párzásából” származó „fattyak” veszik körül a versbeni megszólalót. Így lett a zongora: barna medve, a díván: krokodil, a szék: párduc stb. És ami kezdetben játékos szülemény volt, az később olyan „garázda néppé” vált, melytől fél a meglett korú megszólaló – e „nép” teremtője –, hogy összetépi őt…

Penckófer János