Kosztolányi Dezső: A mi házunk

Az ablakunk egy más világra nyílik,

nincs benne nappal és nincs benne éj.

Ajtót nyitunk, s egyszerre ott az örvény,

lábunk alatt tíz ölnyi meredély.

Egyik szobából a másikba bolygunk,

hallunk beszédet, hallunk egy sikolyt,

hallunk kacajt is és meredten állunk –

dobog a szívünk – nem tudjuk, mi volt.

A nevetésnek rég nem örülünk már,

és a síráson sírnunk nem szabad.

Olykor, mikor nagyon fáj, félrenézünk,

szájunkon higgadt, betanult szavak.

Nálunk a tükrök mind-mind kancsalítnak,

fonákra fordult mindegyik kilincs.

Elment az élet innen – mit keressük? –

nincs, ami van és van az, ami nincs.

Más szenved attól, ami tépi-szúrja

s megfogja, ami ledöfi, a kést.

Nekünk a sorsunk ködből, gondolatból

szőtt bírhatatlan, barbár szenvedést.

Ritkán beszélünk róla, úgy utáljuk

megvastagult vartól dagadt sebünk.

Ki tudja, hogy milyen ház a mi házunk,

ki tartja számon, hogy mit szenvedünk?

Kosztolányi Dezső nagyszerű verse egy nyomasztó helyről számol be. A szavak jelentése szerint csupán egy házról tudósít a költemény, és mi mégis fel tudjuk ismerni benne az élet egyik legkínzóbb valóságát: a kilátástalanságot. Ez az, ami nyomasztóvá teszi a költeményt. A félelemkeltést és borzongást megcélzó thrillerekhez lehet hasonlítani például a helyzetet, melyet a második versszak leír: „Egyik szobából a másikba bolygunk, hallunk beszédet, hallunk egy sikolyt, hallunk kacajt is és meredten állunk – dobog a szívünk – nem tudjuk, mi volt.” De nem kevésbé abszurd, nyomasztó és riadalmas a „kancsalító tükör”, a „fonákra fordult kilincs”. Az a sorsként értelmezett állapot pedig, miszerint e „ház” lakóinak „ködből, gondolatból szőtt bírhatatlan, barbár szenvedést” kell elviselniük, képes túlnőni egy elképzelt, de valóságos „házon”. Helyenként olyan érzés, mintha egy ennél sokkal nagyobb lélekszámú közösségre, mondjuk egy nemzet sorsára is vonatkozhatna e borzongató, nyomasztó létezés…

Penckófer János