Csokonai Vitéz Mihály: A kétszínűség

Vélnéd, hogy a nyalkán pirosló Szodoma

     A legjobb gyümölcsök szép paradicsoma:

Pedig ha skarlátja szádban ketté válik,

     Várt gyönyörűséged mind hamuvá válik.

Gyakran a mennyei illatú epernek

     Apró leveli közt kígyók is hevernek:

Ne higgy a hozzája csalogató partnak,

     Ne véld, hogy sikamló hantjai megtartnak.

A szív igen szoros helyre vagyon zárva,

     Az ábrázat sokra fordítható lárva:

Sőt még a beszéd is egy oly csalható jel,

     Hogy minden szándékot palástolhatsz ezzel.

Sőt a mosolygó száj, a vigyorgó szemek

     Egy ártalmas lelket fedező tetemek;

Sőt mit mondok? vannak olyatén Júdások,

     Akiknek halálra árul csókolások.

Oh, Jupiter! ha már a hamis aranynak

     Ily tiszta jelei s bizonysági vannak:

Ugyan hát a hamis szívű rossz embernek

     Testén ilyen jegyek miért nem hevernek?

Különben ki milyen portékákat árul,

     Azoknak jutalma mind magára hárul.

Csokonai Vitéz Mihály versében csak a szófordulatok némelyike mondható régiesnek, az emberről vallott igazságok nagyon maiak, pontosabban: kortalanok. Mert bizony ilyen az ember: kétszínű. Vagyis olyan, hogy valódi arcát kiválóan eltakarja mosolya, beszéde, szeme csillogása… Nem véletlenül fogalmaz így a költő: „A szív igen szoros helyre vagyon zárva”, azaz szándékait az ember mélyen elrejtve hordja magában.

De hát mire való ez az álarcos viselkedés? – kérdezhetnénk, ha annyira naivak lennénk, amennyire nem vagyunk. Tehát nem kérdezzük, mert feltételezzük: a költő sem valódi naivitásból tette föl a kérdést, miszerint, ha már a „hamis aranynak” megvannak a maga „jelei”, mondhatni bizonyítékai, akkor „a hamis szívű, rossz embernek” a testén miért nincsenek efféle felismerhető „jegyek”? Hát jól is néznénk ki! Mert akkor vajon hány embernek nem lenne a testén ilyesféle bizonyíték, felismerhető jel, amely messziről jelezne: vigyázz, csal a szemem, álságos a mosolyom, szavaim behízelgőek. Aki viszont a vers két záró sorát úgy értelmezi, hogy kinek-kinek a saját sorsára hull vissza csalfasága, mai szóval: sumáksága, és hiszi, hogy „a rossz egyszer úgyis elnyeri méltó büntetését”, hát meghagyjuk hitében; nem hívjuk föl a figyelmét a matuzsálemi kort jó egészségben és derűben megélő „jeltelenekre”…

Penckófer János