Műút a salánki erdőbe
A fa fontosabb, mint az ember…
Nyilván sok olvasónk látta – és kacagta végig – a pionírtáborok kapcsán a szovjet valóságot kikarikírozó, Hurrá, nyaralunk! c. remek vígjátékot. Az ugocsai Salánkon élni igyekvő, jobb sorsra érdemes honpolgárok pedig a közelmúltban örömmel kiálthattak fel: Hurrá, fejlődünk! Hiszen pompás, szilárd burkolatú út épült a község határában. Igaz, a dolognak van egy „apró” szépséghibája: nem a faluból kivezető utak valamelyikét építették újjá, hanem a Nagyszőlősi Erdőgazdaság Salánki Erdészete számára épült út, mely se nem Feketepatakra, se nem Puskinóra, se nem Nagykomjátra vezet, hanem csak be a salánki erdőbe.
A magunk mögött hagyott nyáron Salánkon befoldozták a Nagykomját–Tiszakeresztúr útvonalnak a falun átvezető szakaszát, vagyis a község főutcáját, új burkolatot kapott a Sport utca, sőt a szomszédos Puskinóra vezető út kátyútalanításába is belevágtak. Nofene! – kaphatták fel fejüket a helybeli atyafiak, hisz’ már három éve nem volt részük abban a felemelő élményben, hogy láthatták volna a községből kivezető utak bármelyikének is a felújítását. Pedig a jó emlékezőtehetséggel megvert helybeli lakosok máig sem felejtették el Ivan Busko egy évvel ezelőtt, a parlamenti választások előtt tett útjavítás-támogatási ígéretét, s még a rá voksoló választópolgárok is zsörtölődhettek magukban, mondván: Nem azért szavaztunk Buskóra, hogy az úttesten tátongó hatalmas gödrökről jusson eszünkbe a tisztelt parlamenti képviselő úr… Egyszóval megindult a toldozás meg a foldozás, amitől jóleső melegség áradhatott szét a helyi lakosok bensőjében. De mintha csak a „Ne örülj korán” társasjátékot játszotta volna a salánkiakkal a Nagyszőlősi Járási „Közútnemkezelő” Vállalat: egy „hatalmas”, cirka száz méter hosszú szakasz gödreinek a betömése után még szórtak egy kis kavicsot pár kátyúba, majd az útépítők úgy otthagyták a Helmec lábánál fekvő kies községet, mint Szent Pál az oláhokat…
Most viszont az őszi nap sugara beragyogta a falu szélétől a Nagyerdőig vezető mezei utat, a rajta sürgölődő dolgozókat és gépeiket. Forrt a munka, mint a hordókban a hegy meg a függő lugasok leve. S láss csodát: pompás műút épült a helységtől az erdőig, mely a fák között is folytatódik. Még mondja valaki, hogy nálunk nincs fejlődés, illetve, hogy nem tudunk utat építeni…
Persze, ettől még a faluból kivezető utak változatlanul rémálmok maradtak a gépkocsivezetők, az autóbuszsofőrök és az utasok számára. Egy barátom mesélte – miközben egy ízben a síró-rívó alkatrészes gépjárművével utaztunk –, hogy korábban végigszitkozódta a Nagyszőlősi járás agyonstrapált, utaknak titulált nem tudom micsodáit, s most csak a rám való tekintettel nem ordít. Nem egyszer megesett velem, hogy az autóbusz hátulsó ülésén ülve döcögtem kedves szülőfalum és otthonom felé, s szabályosan rezgésbe jött a bensőm. Ha valakinek gyomorrontása van, nehogy felszálljon erre az autóbuszra, ha kedves neki a nadrágja tisztasága. Ahogy 7-8 hónapos terhes hölgyeknek sem ajánlom az itteni dici-döcit, mert idő előtt rájuk tör a szülési fájdalom, és az autóbuszban adnak életet egy, a világra rácsodálkozó koraszülött apróságnak…
Út épült az erdőbe… Az erdőgazdaságnak telik erdei útépítésre, államunk „közútnemkezelő” és „közútkarbannemtartó” vállalatainak viszont furcsa mód nem telik az útjavításra. (Bár a Salánkra vezető csapások már olyan elképesztő állapotban leledzenek – helyenként az úttestmaradványok töltik ki a kolosszális kátyúk közötti hézagokat –, hogy ide már nem útjavítás, hanem útépítés szükségeltetnék…) Szóval, a közútjavításra nem jut pénz, pedig az üzemanyag árába belefoglaltatik a gépjárművek után fizetendő adó összege is, és sok-sok gépkocsitulajdonos fizet és fizet, miközben döcög és döcög. A pénz viszont bújócskát játszik: de csak bújik, és sohasem bukkan elő… Persze az erdőgazdaságban kemény pénzek mozognak, vágják a fát és eladják azt jókora összegekért, és ha nekik szükségük van útra, akkor azt meg is építik. Míg az útépítésre rászánható összegek csendben tünedeznek, a kutya sem törődik a szerencsétlen kisemberekkel. A fa fontosabb, mint az ember…
Lajos Mihály
