A királyi erdőőrök faluja
Csepe és Tekeháza között terül a Nagyszőlősi járás, az egykori Ugocsa vármegye Tiszántúli járásának faluja, Feketeardó. A települést még a XIII. század elején alapították királyi erdőőrök. Az erdőőrök a középkorban erdei vagy erdőközeli falvakban éltek, szolgálva a királyi erdőispánságot. Feladataik közé az erdő őrzése, gondozása, tisztán tartása, a királyi konyhára kellő vad és hal megszerzése volt. Róluk kapta nevét Feketeardó. Első ismert birtokosa Thyba fia Miklós volt. Később az Arday család, a Rákócziak és a Barkóczi grófok birtoka is volt. A falu magyarjai ma is számos hagyományt, s főként kézművesmesterséget őriznek.
A szakma, amit lopni kell
Pál Zsigmond asztalosmesterséggel és hordókészítéssel is foglalkozik, immáron több mint negyven éve.
– 1968 és 1970 között tanultam asztalosnak. Utána 9 évig a kolhozban dolgoztam fafaragóként. Szuveníreket, sasokat készítettem. Aztán elkerültem Nagyszőlősre dolgozni, egy céghez. Leginkább famunkával foglalkoztam az ott töltött 19 év alatt. Asztalosként főként ajtókat, ablakokat készítettem. A hordókészítéssel már gyerekkoromban elkezdtem foglalkozni, apám irányításával. Ő tanított meg rá. Azóta állandóan foglalkozom vele. Szoktam régieket javítgatni, és újakat is készíteni. Leginkább ősszel van ennek szezonja, bár, az okosabb ember már nyár vége felé megcsináltatja, rendbe szedeti a hordóit. Akinek új hordó kell, az hoz faanyagot is hozzá. A rönköt összehasgatom, kiszárítom, és utána megy a gépre. Ha már össze van vágva, három nap alatt elkészül a hordó. De nemcsak bornak, hanem pálinkaérleléshez való kis hordókat is készítettem már. Általában az asszonnyal ketten dolgozunk, mert magam nem tudnám összerakni a hordót. Lett volna már tanítványom is. Akarta, hogy tanítsam meg a mesterségre. Mondtam neki, hogy nézze egész nap, amit csinálok, utána csinálja meg ő is ugyanazt – lopja el a szakmát! De ő nem akarta. Pedig az az igazi. Hiába van leírva papírra, hogy mit hogy kell csinálni. Ennek az ember fejében kell meglennie.
Idegnyugtató és időölő foglalkozás
A nemrégiben 80. életévét betöltött, nagypaládi születésű Kelemen Irén kézimunkáiról ismert Feketeardóban.
– Gyerekkorom óta foglalkozom ezzel – mesélte. – Az iskolában is tanítottak bennünket varrni, horgolni, szőni, de én már iskola előtt is tudtam. Harmadik osztálytól tanultunk kézimunkázni: kötni, horgolni, varrni lánc-, szár- és keresztöltéssel, kelenvarrással. Mostanában a kézimunkálással nyugtatom az idegeimet és ütöm agyon az időt.
Irénke nénit épp horgolás közben sikerült meglepnünk. Tű, cérna volt a kezében, szemüveg viszont nem volt a közelben.
– Nem kell nekem szemüveg ehhez – magyarázta –, mert a kezem már tudja magától, hogy mit kell csinálnia. Ami kézimunka létezik a földön a régiből, mindet tudom. Tanítottam is másokat rá, mikor még fiatalok közé jártam. Most is várok épp egy nénit, aki most ment nyugdíjba, de meg akar tanulni horgolni.
Úgy tartja a mondás, hogy tanulni sosem késő. Eszerint a mai fiatalok sem reménytelenek. Tűt, cérnát a kézbe, lányok!
Szakma az anyóstól
Gerzánics György bádogossággal foglalkozik szabadidejében.
– 1976-ban kezdtem el ezzel foglalkozni, amikor megnősültem. Apósom ezzel foglalkozott, de már nem élt, mire a családba kerültem. Anyósom viszont gyakran segített neki a műhelyben, így ő mutatta meg nekem annak idején, hogy mit hogy kell megcsinálni. Apósomtól megmaradt néhány szerszám, vettem egy tekerőt, és más nem is kellett. És nem is kell most sem. Ugyanazokkal az eszközökkel dolgozom, mint annak idején. Nem nehéz munka. Csak az lenne nehéz, ha háromemeletes házakra kéne felmászkálnom. De én azzal nem foglalkozom. Csak azzal, amit egy kisebb létráról is meg lehet csinálni. Egy házra valót elkészítek egy hónap alatt. Az anyagot – rozsdamentes acél, réz a nittszegekhez – a gazda hozza. Mert ma már mindent meg lehet venni a boltban.
Ma már nem kell senkinek
Vasas Sándor körülbelül 25 évig foglalkozott kályharakással. Az alapokat édesapjától leste el: míg apja dolgozott, ő figyelt. Utána pedig már egyedül is ment neki a munka. Első kályháját valamikor a 80-as évek elején rakta meg (két nap elég volt hozzá), az utolsót pedig néhány évvel ezelőtt. Ma már azonban a gázfűtés miatt nem igazán van igény a kályhákra.
Jobb a két kéz a gépnél
Danku Béla cipészkedéssel foglalkozik.
– Nagyjából 15 éve foglalkozom már cipőjavítással. A szakmát „elloptam” a mostohaapámtól. Általában sarkalni és körbevarrni szoktam a lábbeliket. A szükséges szerszámokat magam készítem el. Bolti, gyári dolgokat nem használok. Hamar törnek. Én a cérnát, ragacsot is jól megnézem, amit használok. Varrni is csak kézzel szoktam, nem géppel. A gép az gép. Van, hogy 5-6 pár cipőt is behoznak egyszerre. Én megjavítom, és legalább egy évig nem is kell visszahozniuk. De sok függ a talptól, a lábbelitől is.
A sasfaragástól a gyöngyfűzésig
Ahogy az az eddigi beszámolók alapján is kiderült, a Nagyszőlősi járásban számtalan olyan fafaragó él és dolgozik, aki faragással a kolhozban, a nagy sasfaragási- és szuvenírláz idején kezdett el foglalkozni. Hasonló a helyzet Feketeardóval is. Az ardaiaknak helybéli tanítóik akadtak.
Szántó Viktor Csehországban kezdett el fafaragással foglalkozni, még azelőtt, hogy a kolhozban megindult volna a sasfaragás. Miután hazatért, feleségét, Annát is megtanította rá. Amikor pedig divatba jöttek a faragott sasok, állatfigurák, elkezdtek ők is a kolhozban dolgozni, s sok személyt ők maguk tanítottak meg faragni. Tizenkét éven át volt ez a munkájuk. Igaz ugyan, hogy miután a faragás, és később a kolhoz is megszűnt, már nem igazán faragtak, ez korántsem jelenti azt, hogy véget ért volna minden kézműves tevékenység. A feleség, Szántó Anna legújabban például gyöngyözéssel foglalkozik. Mint azt megtudtam tőle:
– Kézimunkázással szinte azóta foglalkozom, hogy megszülettem. Tudtam horgolni, kötni is. Annak idején mindenki értett ehhez. Tanulni sem kellett. Most már eléggé megromlott a látásom, ezért inkább csak nagyobb dolgokkal foglalkozom. De múlt év telén például elkezdtem gyöngyözéssel is foglalkozni, mert már nem tudtam mit csinálni. Az unokám mesélte, hogy sok gyöngyből készült dologról látott képet az interneten, néhányat meg is mutatott, s elkezdtem én is ezzel foglalkozni. Megnéztem, megformáltam. Kis fácskákat, virágokat készítek gyöngyből. Még eladni is sikerül őket.
A véremben van...
Ebben a családban a kézügyességre való hajlam, úgy tűnik, öröklődött. Az emlegetett unoka, Pál Zsolt például azon felül, hogy gipszfigurákat készít, rajzol és fest, zenészként is elismert.
– Hároméves korom körül kezdtem el zongorázni. Utána hat évig tanultam is magántanártól, majd átmentem Szőlősgyulára Csetneki Feri bácsihoz, akinél szintetizátorozni is megtanultam. Akkoriban kezdtem el énekelni is. Több rendezvényen is felléptem, s elkezdtem komolyabban is foglalkozni az énekléssel. A tiszapéterfalvai Csele Gézához jártam tanulni. Sok zenésszel találkoztam közben, több fellépésem is volt megyeszerte. Így találkoztam azokkal a zenészekkel is, akikkel jelenleg a Stílus együttesben együtt zenélünk, már hat éve. Diákkorom óta dalszerzéssel is foglalkozom. Édesanyámmal közösen pedig dalszövegeket is írunk. Gyakran küldöm el a munkáimat pályázatokra is, Magyarországra. A közelmúltban sikerült meg is nyernem egyet, ami nagy eredmény a számomra.
– És mi a helyzet a kézművesdolgokkal?
– A véremben van, hogy szeretek apróságokkal foglalkozni, alkotni. Gyerekkoromban például több ezer saját készítésű gyurmafigurám volt. Még árultam is őket annak idején, hogy legyen egy kis zsebpénzem. Később elkezdtem gipszfigurákat is készíteni. Érdekel a szobrászat. És rajzolással is foglalkozom, már kisgyermekkorom óta.
Jó munkát kívánunk a feketeardai kézműveseknek, mestereknek! Reméljük, hogy a jó munkához kellő képességeik még sok-sok nemzedéken át öröklődnek majd.
Akinek van kiegészítenivalója Feketeardó múltjához, jelenéhez, értékes tárgyaknak, papíroknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.
Espán Margaréta
