Sok jó mester kis helyen

Azokra a falvakra, amelyek a főútvonalaktól viszonylag távolabb esnek, vagy ahogy mondani szokás, „eldugottak”, legtöbbször igaz, hogy az átlagnál sokkal több dolgot őriztek meg a múltból. Egyaránt így van ez a kézműves mesterségekkel, népszokásokkal, folklórkinccsel. Tökéletesen illik ez a megállapítás rovatunk következő állomására, Szőlősgyulára is. Az ugocsai falu neve egyszerű személynévből keletkezett, míg a Szőlős előtag a falu közelében folytatott szőlőtermesztéshez kapcsolódik. Ma is sok mindent őriz abból, ami egykor még a mindennapok szerves részét képezte.

A tükörkerettől az ikonosz­tázionig

Molnár Sándor fafaragással foglalkozik. A több méter átmérőjű alkotásoktól az általa faragott falucímeren át az egészen apró szobrocskákig sok mindent faragott már. De az új dolgok megalkotása mellett a régi dolgokat is értékeli, hisz, mint elmondta, sajnálja kidobni a faanyagot, ezért inkább javítgat a régi dolgokon is.

– 1967 és 1973 között tanultam Ungváron a festőiskolában. Közben elvittek katonának is két évre. Iskola után Ungváron maradtam, s ott dolgoztam néhány évig. Később a nevetlenfalui kolhozban is dolgoztam festőként. De ma már nem nagyon festegetek. Nincs műhelyem. Fafaragással is az iskolai évek alatt kezdtem el foglalkozni.

– Hogyan kezd neki a munkának?

– Ha kapok egy megrendelést, általában rögtön van elképzelésem arról, hogy hogy néz majd az ki nagyban, készen. De előbb csinálok egy kicsi tervrajzot, és a fára már az kerül.

– Melyik a legnagyobb munkája?

– Egy Magyarországra, Tiszaújvárosba faragott ikonosztázion, amely a görögkatolikus templomban található. Két hónapig dolgoztam rajta. Öt méter tíz centiméteres deszkaszálakat használtam hozzá.

– Tanított valakit faragni?

– Aklihegyen az iskolában és a karácsfalvai Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceumban is tanítottam. Utóbbi helyen öt évig. Onnan mentem nyugdíjba. A gyerek olyan, hogy most még talán nem foglalkozik azzal, amit megtanult, de amikor felnő, eszébe jut. Sok olyan dolog van, amit például még Ungváron tanultam meg, s most kezdem igazán feldolgozni.

Rostok és menyasszonytánc

Nagy múltra visszatekintő és népszerű foglalkozás volt Gyulán a vőfélyeké.

– 1969-ben kezdtem el vőfélykedni – meséli Hevesi Pál. – Kisvőfélyként kezdtem, a lakodalomban való segédkezés volt a dolgom. Annak idején még ez volt a szokás. Péntek este hívogattunk a lakodalomba. Cserébe a meghívottak két tojást adtak. Szombat reggel pedig meg kellett ismételni a hívogatást, és másodszor is tisztelettel meghívni az embereket. Annak idején nagyon sok vendég volt a lakodalmakban, nem úgy, mint most. A lagzi délelőtt 10 órakor kezdődött. Eleinte még nem volt ebéd, mert szegényebb világ volt. Ez a későbbiekben jött szokásba. Először elbúcsúztattuk a vőlegényt, aztán kikértük a menyasszonyt, majd végigmentünk a falun, egyenest a templomba. Aztán vissza a menyasszonyos házhoz. Utána jött a vacsora, a mulatság, a menyasszonytánc. Régen szokásban volt a rostok is, éjfélkor. Leültünk körben, a vőfély, a nyoszolyólányok, fiúk kínálgatták a vendégeket süteménnyel, borral. Valamikor a 70-es évek elején vezettem először lakodalmat. Apránként begyakoroltam a dolgokat. Sokat tanultam, „loptam” idősebbektől. A vőfélykendő volt a vőfély jutalma. Nekem negyvenkét vőfélykendőm van, de ennél több lakodalmat vezettem.

„Nincs rútabb látvány...”

Sokan mások is foglalkoztak életük folyamán vőfélykedéssel a faluban. Egy másik egykori vőfélytől, Hevesi Ferenctől, aki több mint 50 évig, néhány évvel ezelőttig űzte ezt a szakmát, két igen tréfás verset hallottam: „Én vagyok a legrégibb ember a világon. Tudom, hogy nem hiszik a tisztelt vendégek: ismertem Ádámot fiatal legénynek. Ádám apánk mikor nőül vette Évát, én voltam a vőfély, kaptam szép bokrétát. Jó lakodalom volt pénteken délelőtt, a csicsóbandával jártuk a tyúkverőt. Az özönvíz alatt úgy maradt meg éltem, hogy Nóé komával én összebeszéltem. Segítettem neki a bárkát csinálni, ha ezt nem hiszik, lehetek akárki. Az Ararát hegyén, ha fagyott a hólé, sokat szánkóztam, én és az öreg Nóé. Sokszor feldöntöttem Semet, Jáfetet, ilyenkor az öreg jóízűt nevetett. Pincébe is sokat elhíjt Nóé koma, mikor bőven termett neki a bora. Ismertem Jákobnak a 12 fiát, láttam Józsefen a cifra tarka ruhát. Mikor szegény fiát megvette Patifár, szegény Jákob majdnem a sírba szállt. Patifár feleségével én egyetértettem, sokszor együtt háltunk a sátorba ketten. Józsefet is híjtam, de nem volt rá bátor, József földjén akkor én voltam kurátor. Az Ararát hegyén, ha fagyott a hólé, sokat szánkóztam, én és az öreg Nóé. Sokszor feldöntöttem Semet, Jáfetet, ilyenkor az öreg jóízűt nevetett. De többet is beszélnék, ez is hiába, ezt se így írták meg a Szent Bibliába.” S egy kínálgatós vers: „Asszonyok, menyecskék, hozzá kell csak nyúlni, a vidám asszonynak nagyokat kell húzni. Csakhogy aztán tőle, köztünk legyen mondva, ne álljon ám félre senkinek a kontya. Rajta hát, fehérnép, mindenki fogyasszon, mert nincs rútabb látvány, mint a részeg asszony. Egyszer láttam egyet, jaj, de megutáltam, ha rágondolok, még most is borsózik a hátam.”

A nyűhetetlen pokróc

Szőlősgyulán többen foglalkoznak ma is szövéssel. Ennek kapcsán Sápi Jolánt kérdeztem, aki padlóra, falra, ágyra való pokrócokat is szőtt.

– Már gyerekkoromban is sokat láttam szövést, mert míg anyám szőtt, mi csüllöttük (tekertük – a szerk.) a beleverőt. Szerettük is ezt csinálni gyerekként. Nagy munka volt a szövés. Kezdődött a kendermunkákkal: áztatni, szárítani, megtörni kellett a kendert, utána szöszt csinálni, fonni, szapulni a fonalat. És én segédkeztem anyámnak, mert a szövés megkezdéséhez is három ember kellett. 19-20 éves korom körül már magam is tudtam szőni. Később lett a kerekes guzsaly, azon szaporább volt szőni, fonni, csülleni is. Egy nap alatt egy szál pokrócot, olyan nyolc métereset meg lehetett csinálni, ha rendesen csinálta az ember. És meg is lehetett ezt tanulni könnyen, ha látta az ember, mit hogyan kell.

Ahogy azt Jolán néni elmondta, nagyon sokat fontak csepűből. Az abból készült pokróc – elmondása szerint – elnyűhetetlen.

Családban maradó mesterség

Danku György asztalosmesterséggel foglalkozik.

– A kolhozban tanultam ki a mesterséget. Addig szuveníreket, sasokat, kis medvéket, őzikéket, csikókat faragtunk. Ez egy ideig jól ment, de vagy megunták, vagy már tele lett a világ velük. Miután bedöglött a faragás, elmentem asztalosnak. Mesterekhez mentem, mert úgy könnyebben megtanulja az ember, mint iskolában. Kezdetben inkább kézi szerszámokat használtunk, de már volt néhány gép is. Kézzel inkább csak igazgatni kellett a gép után. Most már azért könnyebb. Miután megszűnt a kolhoz, kőművesként dolgoztam külföldön. 2004-ben voltam kint utoljára. Utána vettem nyers deszkát, kiszárítottam, elkezdtem itthon dolgozgatni. Közben mellém került a műhelybe a fiam is. Ma már ketten dolgozunk. Állandó jelleggel vesszük, szárítjuk az anyagot, hogy mindig legyen mivel dolgozni.

Bár a két Danku György (apa és fia) leginkább ajtókat, ablakokat készít, otthonukba belépve, a faragott függönytartók, bútorok láttán egyértelműen meglátszik, hogy jó mesteremberek házában jár az ember, akik bizony sok mindent el tudnak készíteni az ajtókon, ablakokon kívül is.

500 seprű egy nap alatt

Rezes Géza a kolhozidőkben kezdett el seprűkötéssel foglalkozni. Akkoriban, mint elmondta, több hektárnyi cirkot vetettek, így volt miből kötni. A kolhozban gépi segítséggel kötöttek, akár napi 500-600 darabot is. Ma viszont már szinte senki nem vet, így nincs is miből seprűt készíteni. Emellett pedig: „nem valami egészséges munka ez, mert a cirunak nagyon pocsék a porja.”

Egy családnyi zenész

Csetneki Ferenc neve valószínűleg minden környékbeli előtt ismerősen csenghet, hisz a gyulai zenész már majd’ 50 éve szórakoztatja muzsikájával a népet különböző rendezvényeken. S náluk ez bizony családban marad.

– Tizenkét éves koromban kezdtem el harmonikával és citerával foglalkozni. Ellestem a fogásokat, aztán vettem tangóharmonikát, magam tanulgattam és 1964-ben, 14 évesen játszottam az első lakodalmamon, Erzsébet napján. 1967-ben felvételiztem Husztra, s 1974-ben be is fejeztem a szakiskolát fúvós hangszer szakon. Közben szolgáltam a seregben is. Miután hazajöttem, megalakítottam a Csetneki Zenekart. A katonaságnál megtanultam gitározni, így én lettem a szólógitáros, öcsém a ritmusgitáros, bátyám pedig a basszusgitáros. De volt még harmonikás, trombitás és dobos is a zenekarunkban. Tíz évig zenéltünk ebben a formációban. Aztán át kellett állnunk az elektronikára, néhány tag is más lett, s én átálltam a szintetizátorra. Így zenéltünk újabb 10 évet. A mostani formációban két szólóénekesünk van, az unokám, Krisztina és Pacuha Aranka, emellett a fiam, Ferenc és én szintetizátorozunk, testvérem, Józsi pedig gitározik. Lakodalmakon, falunapokon, szüreti bálokon is zenélünk. Régebben működött egy kis szakkör is nálunk, amelyben szolfézst, éneket, zeneirodalmat, hangszert is tanítottunk a fiammal és a lányommal, Valériával. Megforgattunk mindenféle zenét az évek alatt, amit a fiatalabb és idősebb közönség megkövetelt.

Egy előnye tehát mindenképp van annak, ha az ember egy „eldugott” faluban él. A szőlősgyulai mestereknek, zenészeknek, fiatal és idősebb tehetségeknek sok sikert kívánunk munkájukhoz a továbbiakban is.

Akinek van kiegészítenivalója Szőlősgyula múltjához, jelenéhez, értékes tárgyaknak, papíroknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.

Espán Margaréta