Kedves szomszédaim

2013. november 14., 08:41 , 670. szám

Beköltöztem. Nem igazán, de a keresztanyámtól rám maradt kétszobást csak nem hagyhattam ebek harmincadjára. Kész vagyon! Betelepültem. A lépcsőházban patkányok, a lakásban pockok. Szlávul negyedik szint, eu-rósan csak harmadik. Ha már rám hagyta! PPP-ék rendben. A lépcsőház kiszáradt cseppkőbarlang. Bejárati ajtón számjeles programvezérlésű nyitás „otszutszvujet”. De, szóval nagyon jó amúgy minden. Nem megyek rá a gázcsövekre, a villanyvezetékekre, semmire. Ajtón, mármint a bejáratin, bárki ki és be. Kicsi az ország, nagy a bánat. Ejnye, Cipő! Nagy az ország, és picinyke a bánat! Így helyes. Az államfő is ezt irányolta elő!

Beköltöztem. Nagyapám hangja csengett a fülembe: a szomszédokat ismerd meg, s becsüld. Megfogadtam nagyapám tanácsát (ő egész életét egy tanyán élte és halta le, három kilométer körzetben nem volt szomszédja, s amikor kimozdult, akkor is az ungvári örömházak egyikében keresett felüdülést a tehénlepénytől), de megfogadtam…

Három lakás ékeskedett a lépcsőházban, az enyimen kívül még kettő.

Jobbról Matyvin néne lakott. A ház esze, agya, és viselkedési instruktőre. Másnap, még csak alig hevertem ki a padlón töltött éjszakai költözéses megpróbáltatásokat, már csöngetett:

– Maga az új szomszéd? Mérnök, ugye? Méghozzá fő?

Nem tudtam mit válaszoljak. A Merkel asszony amerikai lehallgatása ehhez képest kisded gyermekcsíny.

– Bejönne hozzám, mert elszakadt a radiátor csöve… Kérem…

Mit értek én a fűtőtesthez? Hiszen valóban mérnök vagyok, sőt fő. De kertész. Egye fene. Ahogy nagyapám mondta ott, a kies tanyán, becsüld a szomszédaidat. Három kilométer… vagy három méter… mit sem számít…

Leszerelés, új tömítés, visszatekerés. Radiátor fungál, mint újkorában. És semmi kertelés.

Bementem mint főkertészmérnök. Kijöttem… de ezt inkább hagyjuk.

Másik szomszéd. Balról. Kisborisz. De a nagyobbak közül. Két napra rá csengőzött. „Bemutathatom a feleségem is?” Bemutatta. Megörvendültem. De, most tényleg. Karcsú, filigrán, bájos. „Három gyermeken vagyok túl. De még szeretnék egy negyediket, meg egy ötödiket!” Nyíltszívű asszony. Ami a szívén, az a lába…

Kisborisz tapasztalt szemmel vizsgálja falaimat. Minden áthallatszik, mondja. Kell ide egy spéci hangszigetelő vakolat. Megcsinálja, ingyért. Csak… Feleségét otthagyta. Miután sok mindenre vállalkoztam volna vele, de negyedik, vagy ki tudja hanyadik természetes génmutálásra már nem, sértődötten csapta össze az alsóneműjét. „Maga sem ér semmit! (Színigaz!) Elmegyek vándor teátrálistának!”

Ungvári Ádám