Rokkalopás, eltűnt régiségek és Gyöngyösbokréta

Dercen a Munkácsi járás egy közel háromezres lakosságú települése. Első ránézésre semmiben sem különbözik más faluktól, de ez koránt sincs így! Lakói beszédükben, egy-egy hagyományukban, a népi értékekhez, népművészethez való ragaszkodásukban is különböznek a többi kárpátaljai falutól s annak embereitől. Persze, a lehető legjobb értelemben véve.

Mi is az a csutkóvillony?

A Munkácsi járás magyar falvainak lakói többnyire az északkeleti nyelvjárást beszélik. Dercen azonban kivételt képez ez alól. Míg előbbiben például az óu diftongust használják (két magánhangzó kerül egymás mellé), s úgy mondják, hogy jóu (jó) vagy lóu (ló), addig utóbbiban ez pont fordítva van. A magyar nyelvterületen ez ritka, csak a Mezőségben figyelhető meg. Ez valószínűleg azzal magyarázható, hogy itt letelepülő őseink csapatából kiszakadt egy darab, amelynek tagjai Dercent alapították, a többiek pedig egészen a Mezőségig vándoroltak. Ez a település tehát nyelvjárássziget. Jellemzi továbbá: a -hoz/-hez/-höz rag helyett a -na/-ne használatos (pl.: nagyapámékna); a zárt „é” hang használata (nem édesanyám, hanem iédesanyám). Szóhasználatában is találunk érdekességeket: hórinka (hinta), pankuha (fánk), piroha (lekváros derelye), s a kedvencem: csutkóvillony (zseblámpa). Ahogy egy korábbi lapszámunkban is írtuk, a derceni kiejtés, sajnos, egyre inkább a köznyelv felé tendál, s valószínű, hogy hamarosan el is fog tűnni. A ludas ebben pedig nem más, mint a televízióban, a rádióban hallott nyelv használata. A folyamatra pedig természetesen a betelepült lakosok nyelvhasználata is kihatással van.

Szerelmes tolvajok

Hasonló cikkeinkben több alkalommal is beszámoltunk a fonókban zajló munkáról, mulatságról, játékokról. A derceni fonó azonban némiképp különbözik a többitől, hisz itt orsót, guzsalyt, rokkát is loptak csókért cserébe a fiúk. A guzsalyt pedig azért is ellophatta egy fiú, hogy nemes érzelmei kimutatásaként egy újabbal, szebbel ajándékozza meg a lányt. S ha a lány több fiúnak is tetszett... Volt guzsalya bőven.

Csókos játék

A Kútba estem... elnevezésű népi játék talán sokaknak ismerős. Dercenben nagy népszerűségnek örvend, csak kicsit másképp játsszák, mint máshol. A játékban részt vevők körben állnak. Valaki a kör közepén guggol, vagyis a kútban van. A kútban lévő és a körben állók beszélgetnek:

– Kútba estem!

– Ki húzzon ki?

A kútban lévő mond egy nevet. A választottnak ki kell húznia. Dercenben azonban nem ugrások jelentik a kihúzáshoz szükséges méterek számát, hanem csókok.

Mi lesz a nyírt rongyból?

Dercenben nagy hagyománya volt, s ma is foglalkoznak még néhányan pokrócszövéssel. Ilyen például Bakos Erzsébet is, aki elmondta:

– Már otthon, édesanyámmal is szőttünk pokrócot, úgy 15 éves koromtól kezdve, de évente csak kettőt-hármat. De ahogy férjhez mentem, már szinte szakmaszerűen csináltuk, minden héten, mert annyi rongy volt nyírva. Anyósom anyósával dolgoztunk sokat ketten. Ő nyírta a rongyot, nekem csak össze kellett kötözni, gombolyítani, szőni. Három-négy nap alatt 50 méter pokróc is elkészült. És volt is, aki megvegye, mert sokszor alig érkeztünk elindítani, már jöttek is érte. Egy falubelink megvette tőlünk és vitte tovább úgy, ahogy mi megcsináltuk. Öt évvel ezelőtt hagytam abba a szövést. Dercenben, aki akarta, az megtanulta. Elment másnál, megnézte, megmagyarázták neki, és az ember már tudta is. De a mostani fiataloknak már nem kell. Csak a korombelieknek.

Már csak a szőnyeg mellé

Akad is még olyan az említett korosztályból, aki ma is sző.

– Már kicsi koromban megtanultam szőni, édesanyámtól – mesélte Bíró Ida. – Szegények voltunk, hát szőttünk, aztán eladtuk, amit megcsináltunk. De később sem hagytam abba. Rongyom akadt mindig, mert ideadták nekem a régi ruhákat, amik már nem voltak divatosak. Én meg megrongyolgattam, megszőttem. Még most is szövök, de már csak vagy öt vető köztöt, ha meg tudok csinálni egy nap. Az 4 méter pokróc. 74 évet betöltöttem. Már csak ennyit tudok. Meg is veszi, akinek kell a szőnyeg mellé.

„Morzsák” a múltból

Darcsi Gyula sokáig gyűjtögetett különböző régiségeket a faluban. Legalábbis azt, ami a népi tárgyi kultúra darabjaiból még megmaradt.

– Amikor Ungváron szerveződött a skanzen, teherautószámra hordták ki a faluból a régiségeket, a lámpáktól a különböző kerámiákig mindent. De nem is oda kerültek végül... Annyi régiség volt itt, hogy abból helyben lehetett volna nyitni egy falumúzeumot. De akkoriban még nem értékelték ezeket a dolgokat az emberek. A 60-as években a falu átépült. Volt olyan év, hogy 30 új házat építettek. Akkor pedig 30 régi ház padlásáról került minden a szemétbe. Én már csak a maradékot gyűjtöttem össze, mert ami igazán értékes volt, azt elvitték. Engem leginkább a régi függőlámpák érdekeltek. Össze is gyűjtöttem 35 darabot. De ezek már csak morzsák...

Darcsi Gyula a régiséggyűjtésen kívül makramézással is foglalkozik. Otthonában jól megférnek egymás mellett azok a bizonyos morzsák, a régi lámpák, korsók, edények, s a saját készítésű, fonott dolgok – valami régi, valami új.

Ha lassan dolgozik az asztalos

Kopasz Bertalan is kedveli a régi dolgokat. De ahogy elmondta, Darcsi Gyulához hasonlóan, már nem sok mindent talált a faluban, amikor keresgélni kezdett. Gyűjteménye egyik legrégibb darabja egy az 1900-as évek elején készült petróleumlámpa, melyet saját maga restaurált, s ma használatban is van otthonában. A régi lámpán kívül bútordarabot, nevezetesen egy komódot is restaurált. A hobbiszinten zajló régiséggyűjtés mellett asztalossággal is foglalkozik, saját részre. Ahogy elmondta, annak idején, amikor építkeztek, sokat kellett várnia, hogy az asztalos elkészítsen egy ajtót, ezért inkább befejezte ő maga a munkát. Emellett ablakot, ágyat, egyéb bútorokat is készített, melyek között, hobbijához kapcsolódóan, régi stílusú is akad.

Az igazi ma már nem kell

Pap János valaha hordókészítéssel foglalkozott. Elmondása szerint ma már azonban nincs rá akkora igény.

– Apám foglalkozott kádármesterséggel. A legnagyobb hordó, amit készített, 3500 literes volt. Régebben nagy kereslet volt rá, érdemes volt csinálni. De ma már nem, mert inkább a műanyag hordót veszik, pedig egy rendes fahordó, ha jól meg van csinálva, 2-3 emberi életet is kibír. Készíteni nem szoktam új hordókat, mert nem nagyon lehet eladni, de javítani szoktam. Kijavítom a feneket, átcsinálom az abroncsot, ami épp kell.

Birkózás a vassal – kovácsmesterség új köntösben

Király Gusztáv a kovácsmesterség egy újszerű módját űzi.

– A valódi szakmám hegesztő. 1987-ben tanultam ki Munkácson, az 5. sz. szakiskolában. Amikor elkerültem katonának, akkor is ezzel foglalkoztam. Utána is folytattam a szakmám, 2006-ban pedig elkezdtem „kovácsolt” dolgok készítésével is foglalkozni. Viszont én nem kovácsolom a vasat, hanem hidegen tekerem: birkózok a vassal. Ebben az a legnehezebb, amikor görbülő figurákat kell elkészíteni, s egyformára se könnyen sikerül két dolog. A rajzolással is van gond néha, ha nem akarnak összejönni a minták. Olyan ez, mint a festés: ha megvan az ihlet, akkor a többi már hamar jön, ha viszont nincs, akkor nem megy semmi. Néha több napig is eltart, mire megrajzolok valamit. Aztán, ha elkészül, lerajzolom a mintát a földre, megmérem, s indul a munka. Ma már egyszerűbben megy az ilyesmi, mint régen, amikor jóformán csak kalapács, üllő, meg fogó volt. De kell azért hozzá fantázia és rajztudás is.

Király Gusztáv ma már nem egyedül dolgozik, hiszen fia, Zsolt is besegít neki a munkába. Pontosabban, egymásnak segítenek, hisz ma már a tanítvány is elvállal egy-egy munkát. De a mester segítsége azért még elkél.

Az elméletből gyakorlat

Szabó Gyula egy több évtizedes zenei múlttal rendelkező személyisége Dercennek, aki számtalan helybéli fiatalt tanított már meg muzsikálni, ezzel is ápolva zenei örökségünket.

– Fiatal koromtól zenélek. Tangóharmonikán és hegedűn is tanultam zeneiskolában. Tizennégy éves voltam, amikor már zenekarban, az Orionban játszottam. Akkor, 1968-ban játszottam először lakodalomban. Néhány évvel később kezdtem el zenét tanulni, s 1976-ban végeztem is Ungváron, a zeneművészeti szakközépiskolában karmester és szolfézs szakon. Elméleti tudnivalókat is tanultam a különböző hangszerekről, így, ha kellett, szaxofonztam, hegedültem is. Az iskola után fél évet a megyei filharmóniában dolgoztam énekkari szólistaként, majd hazajöttem, és zenekarvezető lettem a helyi kultúrházban. Iskolásokat tanítottam. Volt egy 11 tagú citerazenekarunk, amelyhez később új tagok, új hangszerek csatlakoztak. Színre vittünk táncokat is, s 1980-ban az addig Derceni Ének- és Táncegyüttes néven szereplő, Gyöngyösbokrétává átkeresztelt csoporttal kiváló minősítést értünk el népi együttesként. Színpadra vittük a fonót, később a lakodalmast is, de voltak énekkari számaink, táncaink is. Emellett vezettem fúvós zenekart, és nagyon sok lakodalomban is zenéltem. Az egyik vőlegény unokájának is játszottam az esküvőjén. Mikor megalakultak Magyarországon az Illés és az Omega zenekarok, s elkezdődtek a táncdalfesztiválok, elkezdtük azokat a zenéket játszani. Valójában így szorult ki a népzene a lakodalmakból. 2003-ban nyugdíjba mentem, s csak ritkán muzsikáltam. Néhány évvel ezelőtt tértem vissza a zenei pályára. Kaptam néhány órát az iskolában, hogy zenészeket neveljek. Mindenkinek javaslom, hogy tartson egy kis szünetet, ha szükségét érzi. Pihenjen meg, s így újra lehet kezdeni.

Hálás, de nehéz munka

Amiről Dercen igazán és méltán híres, az az, hogy itt „teremnek” a kárpátaljai Gyöngyösbokréták.

A derceni Gyöngyösbokréta Népi Együttes 1975-ben alakult meg. Megalakulásában nagy szerepe volt Szávina Ilonának, a helyi kultúrház akkori vezetőjének. Fennállása óta aktívan működik is, megszakítás nélkül. 2005 óta a Korolovics házaspár, Zsolt és Valéria vezetik. Előbbi a koreográfiával, utóbbi az együttes irányításával foglalkozik inkább, de, ahogy azt Valéria elmondta, közös munka folyik, az együttes minden ügyes-bajos dolgával, s az anyaggyűjtéssel is közösen foglalkoznak. A csoport jelenleg 40 taggal működik, beleértve a táncosokat, a zenészeket és az énekkar tagjait is. A zenészekkel ismét Szabó Gyula foglalkozik. Ahogy azt Korolovics Valériától megtudtuk, nehéz munka az övék, hisz minden alkalommal, amikor egy korosztály tagjai tanulmányi okokból nem tudnak már részt venni a munkában, újra kell kezdeniük. Ennek ellenére folyamatosan igyekeznek érdemi munkát végezni, tudományukat magas szinten közönség elé vinni, valami maradandót mutatni. Különböző tájegységek táncaival foglalkoznak, s ma is kedvelt és népszerű kínálatukban a derceni lakodalmas, amely egy nagyobb hangvételű színpadi műsor, melyben minden tag részt vesz, különböző lakodalmas rigmusokat, vőfélyverseket, táncokat tartalmaz.

Több mint 30 éve tartó folyamatos munkája elismeréseként a néptáncegyüttes idén augusztusban megkapta a Külhoni Magyarságért Díjat.

Az egykori értékek sok-sok darabja ugyan örökre elveszett Dercenből, kívánjuk, hogy ami még megvan, s ma is él, az sokáig virágozzék, s sokáig teremjen még bokréta ebben a kicsit más faluban.

Akinek van kiegészítenivalója Dercen múltjához, jelenéhez, értékes tárgyaknak, papíroknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.

Espán Margaréta