Gizella néni 100 éves

A TV-ből csak a hírek érdeklik

Bátyúban február 14-én ünnepelte századik születésnapját özv. Nyeste Kálmánné Tuba Gizella, akit a kerek jubileum alkalmából Szántó Edit, a KMKSZ Bátyúi Alapszervezetének elnöke virággal és ajándékcsomaggal köszöntött. Gizi néni egy székre támaszkodva még egyedül közlekedik a házban, igyekszik segíteni lányának a házimunkában, elmondta, hogy a tévében csak a híreket meg az időjárásjelentést szereti megnézni, és szívesen beszélt tudósítónknak is sok nehézséggel terhelt életéről.

– Amit én megéltem, arról könyvet lehetne írni. Tizenhat éves voltam, amikor meghalt az édesanyám, akkortól gazdaasszony lettem. Hárman voltunk testvérek, Lenke a nővérem tizennyolc éves volt, amikor az orvosok hibájából meghalt. A húgom pedig 12 éves volt édesanyánk halálakor, fekete ruhában áldozott. Ő is itt Bátyúban ment férjhez, de már meghalt.

Én tizenkilenc éves koromban mentem férjhez 1933-ban, ’35-ben született Albert, a fiam, ’38-ban a lányom, Valika. Még pici volt a lányom, amikor mozgósítás volt, Erdély visszafoglalása miatt behívták katonának a férjemet. A fiam úgy sírt az apja után, az ablakon ugrott ki, amikor elvitték, és elment utána Csapba. Később az Árpád-vonal építésében is részt vett a párom, fiatal éveink alatt gyakran volt távol. Tíz hold földünk volt, gazdálkodtunk, volt mindenünk, de sokat kellett dolgoznom, hisz az apám már idős volt. De a legnehezebb a háború után volt. Kálmánt, a férjemet elvitték a lágerbe, és csak két évvel később 1946. október 15-én jött haza. Akkor semmit nem lehetett venni, még kenyeret sem. Örültem, ha hosszú sorbanállás után kaphattam egy fél kenyeret, szaladtam vele haza, hogy legyen mit enni a gyermekeknek. Ha a lányom beállott a kenyérsorba, kilökték, hogy kuláklány, pedig nem is voltunk azok. Amíg volt miből, addig sütöttem én kenyeret kétszer egy héten, még az orosz katonáknak is. Végül nem tehettem mást, addig jártak ide rám, be kellett állnom a kolhozba. Elvették mindenünket, a füstölt disznót is a padról, még a tehenünknek sem adtak addig legelőt, amíg alá nem írtam. A fiam tízéves korától ment a nagyapjával normázni a kolhozba, én sokszor éjszaka mostam, meg főztem, hogy mehessek nappal a kolhozba dolgozni, mert ha nem lett volna elég normánk talán éhen is halunk. Amikor már Kálmán hazajött a lágerből, sokkal könnyebb lett, ő vasutas lett. Amikor már lehetett, a férjem szabadjegyével az egész Oroszországot bejártuk. Ott vettünk cukrot, kását, mindent. Akkor nem úgy volt mint most, itt semmit nem lehetett venni.

A legfontosabbnak mindig azt tartottam, hogy a gyerekek tanuljanak, mert azt, ami a fejükben van, senki nem veheti el tőlük. A lányom óvónő lett, a fiam pedig kilenc évig volt iskolaigazgató Bátyúban, azelőtt Somban volt iskolaigazgató, majd 13 évig volt bíró (tanácselnök) itt a faluban. Albert nagyon becsületes ember, amikor bíró volt az emberek azt mondták – Ilyen szegény bíró még nem volt ebben a faluban. Iskolaigazgató volt, amikor egy asszony hozott egy tyúkot, oszt vissza kellett nekem vinni a tyúkot – hallott maga ilyet? Azt senki nem mondhatja, hogy ne lennének becsületesek a gyerekeim.

Három unokám, meg öt dédunokám van. Már csak a gyermekekben lelem az örömömet, mind jól tanulnak. Ha hazajönnek, mindig megkérdezem, mi történt velük, hogy vizsgáztak, ezt szeretem tudni.

A tévében pedig csak a híreket szeretem, meg az időjárásjelentést. Nem tudom, most ezek a tüntetések mire mennek ki. Hogy Magyarországon a helyzet hogy alakul, arra is kíváncsi vagyok.

Ma már mindenben a lányomra szorulok. Haragusznak rám, ha mondom, hogy ezt kén’, azt kén’. Csinálnám én most is, szeretnék dolgozni, de már nem tudok kimenni egyedül az udvarra. Sose gondoltam volna, hogy ilyen hosszú életű leszek. Az apám hatvankilenc éves volt, amikor meghalt, az anyám 40, az anyósom 39. Boldog életet éltem az urammal, soha sem veszekedtünk, minden fontos dologban egyetértettünk, nagyon jó férjem volt, boldog voltam, talán ezért élek ilyen sokáig. Azt szerettem volna, ha a férjem temet el, de ő már rég meghalt, 1995-ben. Hatvankét évet éltünk együtt.

A Jóistenben bízok, mert Isten nélkül semmi sincs. Vigyázz magadra, az Isten is úgy vigyáz rád. – ezt szoktam mondani az embereknek. A fiataloknak azt kívánom, hogy szeressék egymást, meg azt, hogy mindenki egészséges legyen, mert az a legfontosabb.

Lejegyezte: Badó Zsolt