Radnóti Miklós: Tajtékos ég

Tajtékos égen ring a hold,

csodálkozom, hogy élek.

Szorgos halál kutatja ezt a kort,

s akikre rálel, mind olyan fehérek.

Körülnéz néha s felsikolt az év,

körülnéz, aztán elalél.

Micsoda ősz lapul mögöttem újra

s micsoda fájdalomtól tompa tél!

Vérzett az erdő és a forgó

időben vérzett minden óra.

Nagy és sötétlő számokat

irkált a szél a hóra.

Megértem azt is, ezt is,

súlyosnak érzem a levegőt,

neszekkel teljes, langyos csönd ölel,

mint születésem előtt.

Megállok itt a fa tövében,

lombját zúgatja mérgesen.

Lenyúl egy ág. Nyakon ragad?

nem vagyok gyáva, gyönge sem,

csak fáradt. Hallgatok. S az ág is

némán motoz hajamban és ijedten.

Feledni kellene, de én

soha még semmit sem feledtem.

A holdra tajték zúdul, az égen

sötétzöld sávot von a méreg.

Cigarettát sodrok magamnak,

lassan, gondosan. Élek.

Mint általában a Radnóti Miklós-versekkel, a Tajtékos éggel is úgy van az olvasó, hogy akaratlanul is beleolvassa a szerző személyes sorsáról köztudott információkat. Ha olyan hangulatú a Radnóti-költemény, akkor a szerző ikertestvérének és édesanyjának elvesztését olvassa bele, ha más, akkor édesapja korai halálát, megint más esetekben pedig a német koncentrációs táborban töltött utolsó idejét, a borzalmakat, melyeket át kellett élnie, miközben fájdalmasan szépséges verseket írt a raboskodó költő. Tehát az 1940-es évben született Tajtékos ég olvasásakor is megnyílik a kibeszélt és megírt személyes világ. A költemény hangsúlyos szava, az „élek”, abban a viszonylagosságban mutatkozik meg, hogy tudjuk, hamarosan elpusztítja költőnket „a kor”, melyről azt írja, „szorgos halál kutatja”. Az egész 1940-es „év” vészjósló, erre utal, hogy „néha felsikolt”, „elalél”. És bár a múlt élményeként szerepel a „vérző erdő” és a „vérző óra”, a mai olvasók a közeledő gyilkos jövőt is érzékelik benne…

Penckófer János