Csoóri Sándor: Meghallod-e még?

2014. április 3., 06:42 , 690. szám

Fakó nép, mennek a napok, az évek,

meghallod-e még néha

cipőd ideges kopogását a kövezeten

s elcsukló himnuszaidat?

 

Kivirágzik az idén is minden akác,

minden gesztenye, minden somfa.

Az országalapító kéz

naponta megjelenik fölöttük a hajnali hűvösségben

s végigsimítja valamennyit.

 

Ráismersz-e erre a fáradhatatlan,

akaratos kézre a lombok között?

Ráismersz-e suhanására magadban?

Vagy neked is már csak a balsors magyar?

 

Elnézlek hömpölygéseid közben néhanap:

sok már a sorvadt kísértet soraidban,

a megkérgesedett szemű távolodó;

sok, aki a szalma-szakállas nyár zenéjét is

úgy hallgatja, mintha koldus-Tinódit

hallgatna épp egy utcasarkon.

 

Lehetne száz okom hát, hogy múlt időben

beszéljek rólad, kihaló madárfajok

és beomlott kutak hangján. De te olyan vagy nekem,

mint a költészetem: a fájdalmakból is

világ születik mindig s a szégyenből is páncélos égbolt.

 

Fakó nép, mennek a napok, az évek –

meghallod-e még távozásuk kényes visszhangját magadban

s agyonénekelt himnuszaidat?

 

A hazaszeretet szép megnyilvánulása a Meghallod-e még? című Csoóri Sándor-vers, ám ez csak a végén derül ki. A „fakó nép” megszólítás a költemény legelején egyáltalán nem ígéri ezt, nem mondható hízelgőnek ez a „fakó” jelző, de mire a vers végére ér az olvasó, és az utolsó versszakban újra megismétlődik e megszólítás, már mindent másképp lehet látni. Ami az első soroknál még bizonytalan volt, az a végére megváltozik: lehet, hogy „fakó a nép”, melynek fia szólal meg e költeményben, de igencsak szereti e népet ez a megnyilatkozó. A vers minden sora sűrű szövésű gondolatokkal tesz tanúbizonyságot erről. Például finom szálakkal szövődik e költeménybe az „országalapító kézhez” fűződő kétely, hogy „ráismer-e” még a „fakó nép” erre az „akaratos”, de „fáradhatatlan” kézre, melyről mindenki tudja, az csakis Szent István keze lehet. A sorok közül szinte árad, hogy a megnyilatkozó nem szeretne áthidalhatatlan szakadékot érzékelni az egykori „kéz” és a mostani „fakó nép” között…

Penckófer János