József Attila: Kiáltunk Istenhez

Isten!

Kiáltunk hozzád:

Légy a mi érző, meleg bőrünk,

Mert megnyúztak bennünket,

A fájdalomtól már semmit se látunk,

És hiába, hiába tapogatózunk,

Nem érezzük meg a dolgokat,

Csak azt, hogy irtózatosan fájnak.

Mi haszna, ha tudjuk, de nem látjuk,

Hogy belőlünk lobbannak ki tavasszal a rügyek,

Hogy fáradságnál hősebb a karunk

S agyunk robbantóbb minden dinamitnál.

Szavunk gyapjúja megpörkölődik,

És keserű füstként hordozza a szél,

Mert nem takarózik senki sem bele.

Mindenkiből kicsurog a lelkünk,

Mint rozsda lyukasztotta kannákból a tej.

Szeretetünkkel sajttá ojtjuk mégis,

Hogy legalább a fiaké legyen,

Mert most leaggathadd magadról a csillagokat,

Itt a garasok fénye maradandóbb.

S nem fogad az asztalához senki,

Hegyek barlangos gyökereit rágjuk,

Az égen sem nap – aranytallér ragyog,

A mezőkön kutyatej sem érik.

Ó, légy a mi érző, meleg bőrünk,

Hogy a fájás leperegjen rólunk,

Mint a ludak tolláról a víz,

Hogy végre egyszer megfaraghassuk már

A márványszobrot és a deszkalócát –

Nem akarjuk, hogy holnapra maradjon

S a vizeken már delelnek a felhők,

Eztán már az árnyak sokasodnak,

Dolog-végezetlen kell, hogy hazatérjünk,

Meghálni lecsukódó szemeid alá.

A Kiáltunk Istenhez című költemény 1923-ban készült, abban az esztendőben, mikor költőnk mindössze tizennyolc éves, de rendkívül komoly dolgok történtek vele. Például a Nyugat április 16-i száma közli három versét, Juhász Gyula köszöntéseképpen pedig elkészíti A Kozmosz éneke című szonettkoszorúját. Ebben az évben öngyilkosságot kísérel meg a költő, és többek közt ekkor írja meg a Lázadó Krisztus című versét, amely igen komoly visszhangot keltett. Perbe fogták azért a soráért, hogy „…munkámban, Uram, érek annyit, mint Te nagy passziódban”. Arról viszont nem szól az irodalomkutatás, hogy a Kiáltunk Istenhez című vers elkészültének van-e valami köze a néhány hónappal korábban megszületett Lázadó Krisztus visszhangjához. Mindenesetre a Kiáltunk Istenhez nem tartalmaz olyan sorokat, melyek megbotránkoztatóak lennének. Már csak azért sem, mivel az Istenhez forduláson kívül, ez a vers szinte végig helyzetleírás, panaszkodás: „kiáltásában” is szelíd hangú mű. Egyetlen sora sem sértő, a kétszer is előforduló „légy a mi érző, meleg bőrünk” egyáltalán nem vehető annak…

Penckófer János