Tragikus belharc Mohács előtt

Amikor félezer évvel ezelőtt, 1514. április 9-én Bakócz Tamás esztergomi érsek kihirdette a török elleni keresztes háború megindításáról szóló pápai bullát, még senki sem sejtette, hogy ez az intézkedés az események olyan láncolatához vezet, mely lángba borítja a Hunyadi Mátyás királyunk halála óta „betegeskedő”, süllyedő Magyarországot. A nemesség és a parasztság között erősödő ellentétek történelmünk legnagyobb parasztháborújában törtek felszínre.

Egy nagyravágyó főpap

Mátyás tragikusan hirtelen halálát követően a lengyel Jagelló-dinasztiából származó II. Ulászló lépett a trónra, akinek gyenge kezű kormányzása alatt Magyarország katonailag és gazdaságilag egyaránt hanyatlásnak indult. Közben pedig növekedni kezdtek a jobbágyok terhei, és szűkülni a jogaik. A földbirtokosoknak fizetendő terménykilenced mellett bevezették a külön a szőlő és a föld után fizetendő kilencedet is. Kisnemesek közül kinevezett szolgabírók hatáskörébe utalták a jobbágyok szabad költözködési jogának az elbírálását, jelentősen csökkentették a parasztjaik szabad költözködését megakadályozó nemesek büntetését, visszavonták a jobbágyok vadászati jogát, s a mezővárosok jogait is megnyirbálták, hogy a parasztok számára ne legyen előnyös az odaköltözés. A terhek növelése és a jogok szűkítése természetesen a társadalmi feszültségek növekedéséhez vezetett, s végül már csak egy szikra szükségeltetett a társadalmi robbanáshoz.

Ezt a szikrát – akarata ellenére – Bakócz Tamás esztergomi érsek lobbantotta fel. E jobbágysorból kiemelkedő, ellentmondásos egyéniségű főpap egyszerre volt hataloméhes karrierista és a művészetek bőkezű támogatója, akinek a nevéhez fűződik – többek között – a történelem viharait átélt, pompás, reneszánsz esztergomi Bakócz-kápolna felépítése. A sokra vágyó egyházi főméltóság nem esélytelenül indult az 1513-as pápaválasztáson, melyet azonban végül elvesztett. A frissen megválasztott X. Leó pápa azután megbízta egy törökelleni keresztes hadjárat megszervezésével, melynek időzítése – katonai szempontból – nem is lett volna rossz, mivel I. Szelim török szultánt éppen a Perzsia elleni háború kötötte le, s az Oszmán Birodalom főerői keleten harcoltak a másik ázsiai nagyhatalom ellen. Ám a Jagelló-kori Magyarország, ráadásul egy Hunyadi János formátumú hadvezér nélkül, valószínűleg képtelen lett volna megvívni egy győztes háborút a fénypontja felé emelkedő oszmán hatalommal szemben…

Bakócz mindenesetre kihirdette Budán a pápai bullát, s mindegyik egyházmegyéjében helynököket nevezett ki a keresztes had megszervezésére. A szervezésben jelentős szerepet játszottak az obszerváns ferences rendi szerzetesek, akik közül később többen is csatlakoztak a felkelőkhöz.

A köznemesből lett hadvezér

A bulla kihirdetése után nagy számban kezdtek gyülekezni a keresztesek a Pest melletti táborba, ám sajnálatos módon a nemesek nem igyekeztek felcsapni kereszteseknek, a gyülekezők túlnyomórészt parasztok voltak, de városi polgárok is képviseltették magukat közöttük. Bakócz ezért olyan vezért keresett, aki katonai tapasztalatokkal is rendelkezik, de nem főrangú, s viszonylag közel áll az általa vezetendő, közrendűekből álló sereg katonáihoz, így esett választása a székely lófő-családból származó, dálnoki születésű székely köznemesre, Dózsa Györgyre.

Dózsa születési dátumáról nem maradtak fenn adatok, ám mivel a források alapján 1514-ben negyven év körüli férfi lehetett, így az 1470-es években láthatta meg a napvilágot. Apja katona volt, s ő is vitézi pályára lépett. Valószínűleg különböző végvárakban szolgált, 1513-ban pedig kapitányként vett részt Szapolyai István erdélyi vajda sikertelen törökelleni hadjáratában. A következő esztendő elején már a nándorfehérvári őrség katonája volt, s február 28-án, egy párbaj során legyőzte a szendrői török végvárban szolgáló szpáhik (a szpáhik alkották az oszmán lovasság egy részét) vezérét, a híres bajvívó Ali béget. II. Ulászló ezért a tettéért dupla zsolddal, aranylánccal és egy faluval ajándékozta meg a székely vitézt, akinek két hónap múlva már hadsereget kellett volna vezetnie a moszlimok ellen, s Dózsa, valamint keresztesei előbb csakugyan erre készülődtek. Ám mivel a több tízezer keresztes ellátását, élelmezését rosszul szervezték meg, illetve mivel a nemesek – a sürgős tavaszi munkálatok miatt – egyre kevésbé akarták a táborba elengedni jobbágyaikat, s mind erőszakosabban léptek fel a hadba menni akaró parasztokkal szemben, a keresztesek körében terjedni kezdett a lázadó hangulat, mely kedvezett annak, hogy felszínre törjenek a korábbi évek során felgyülemlett feszültségek.

Elszabadult indulatok

Az elégedetlen parasztok mind gyakrabban támadtak meg nemesi udvarházakat, május közepén pedig véres összecsapás történt Mezőtúron a nemesek és a fegyverre kapott jobbágyok között, mire Bakócz és II. Ulászló leállították a toborzást, és „lefújták” a törökelleni hadjáratot, ám ekkor már késő volt. Dózsa György, az öccse, Gergely, valamint a keresztesek második számú vezetője, a ferences rendi Lőrinc pap „törökbarát árulóknak” kiáltották ki a királyt és a nemeseket, s miközben Pest mellett hátrahagytak egy kisebb sereget, a fősereggel elindultak délkelet felé.

Május 23-án Dózsa egyik előőrse a Csanád vármegyei Apátfalvánál gázlót keresett a Maroson, amikor rájuk tört Báthory István temesi ispán és Csáky Miklós csanádi püspök nemesi serege, és rövid, de véres csatában szétverték az előőrsöt. A győztesek vezetői ezt követően győzelmi lakomát csaptak a közeli nagylaki kastélyban, másnap hajnalra viszont megérkezett a parasztok főserege, és az ünneplőkre gyújtották a kastélyt. Az égő épületből kirohanó nemesi vezérek seregük élén megpróbáltak ellenállni a támadóknak, ám Dózsa súlyos vereséget mért rájuk. Báthory elmenekült, ám a püspök és néhány főúr a felkelők kezébe került, akik – talán a paraszti sereg körében véghezvitt mezőtúri vérengzést megbosszulandó – kegyetlenül kivégezték őket.

Győzelmét követően Dózsa harc nélkül meghódoltatta Aradot, Lippát és a csalai várat, egyik egysége bevette a világosi erősséget, a fősereg pedig ostrom alá vette Solymos várát, melyet őrsége – szabad elvonulás fejében – feladott. Útközben a parasztsereg feldúlta az ellenálló kastélyokat és udvarházakat, s nem kegyelmeztek az ott talált nemeseknek. Július első felében pedig Dózsa György megkezdte a déli végvárrendszer egyik legerősebb láncszeme, a Kis- és a Nagy-Temes, valamint a környező mocsarak által is védett, masszív falakkal büszkélkedő Temesvár ostromát, hogy a felkelők központi bázisává tegye a hatalmas erősséget.

Időközben szinte az egész ország lángba borult. Harcok dúltak a Dunántúlon, a Délvidéken. Hevesben a felkelők Eger bevételére indultak, ám egyik seregüket Debrőnél (ma: Feldebrő), a másikat pedig Eger alatt, Maklár környékén verték szét. Vidékünkön Ung, Bereg és Ugocsa vármegyékben a szegényebb nemesek is csatlakoztak a lázadáshoz, s Ugocsa szinte teljesen a felkelők kezébe került, ám a királyházi várat nem sikerült bevenniük. Erdélyben a keresztesek bevették Torockószentgyörgy várát, elfoglalták Toroszkó (ma: Torockó) városát, ezt a fontos vasipari központot, majd a várőrséget is megadásra kényszerítették. Kolozsvár és Dés vidékén ugyancsak lázadások törtek ki. Ám június és július folyamán a nemesi seregek szétverték az egymástól elszigetelt felkelő hadakat.

A Dózsa vezette sereg ellen viszont csak azután léphettek fel, miután június 21-én legyőzték a Pest közelében, a gubacsi pusztán táborozó kereszteseket. A gubacsi csatának volt egy emberséges mozzanata a belharc tombolása közepette: Bornemissza János, a nemesi sereg vezetője az ütközet előtt – a vérontás elkerülése érdekében – a király nevében kegyelmet ígért azoknak a lázadóknak, akik fegyverüket letéve, hazamennek. Sokan el is hagyták a tábort, s hazatértek, ötezer harcos azonban kitartott, ám nem tudtak ellenállni a nemesi sereg mindent elsöprő támadásának.

A végkifejlet

A fősereg legyőzésének feladata Szapolyai János erdélyi vajdára hárult, aki július 15-én ért az ostromlott Temesvár alá. Dózsa kétszeres túlerőben volt ugyan, ám a vajda nemesekből és székely katonákból álló, 20 ezer főt számláló hada képzettebb és jobban felszerelt sereg volt. Ennek ellenére a parasztok viszonylag hosszú ideig kitartottak. Ám miután Dózsa Györgyöt és öccsét, Gergelyt elfogták, összezavarodtak, s képtelenek voltak szervezetten ellenállni, így végül legyőzettek. Július végén pedig Lőrinc pap Biharba vonult seregét is szétszórták. Tömeges megtorlásra nem került sor, hiszen a nemeseknek szükségük volt jobbágyaik munkájára, az elfogott vezéreket azonban kegyetlenül kivégezték. S bár az ókorban, a középkorban és a kora-újkorban gyakoriak voltak a brutális kivégzések, Szapolyai olyan szadista módon végeztette ki Dózsa Györgyöt, ami párját ritkítja a történelemben…

1514 októberében az országgyűlés a jobbágyokra újabb terheket rakó, illetve a szabad költözést ellehetetlenítő határozatokat hozott, ám ezek nem mentek át gyakorlatba. A szükséges reformok helyett azonban a társadalom megmerevedett, s ez lett 1514 igazi tragikuma.

Lajos Mihály