Csoóri Sándor: Éjszaka, otthon
Kerek a Hold ma,
nem alszom éjjel,
nagy lapulevél-talpakon Zámolyra szököm haza,
bogár vitorlázik el a fejem fölött
s kutya ugat.
A vályúnk teli van megöregedett vízzel,
teli van árnyékommal
s az istálló,
mint egy kirámolt mauzóleum, tárva-nyitva.
Ki néz itt körül éjszakánként?
s lefekvés előtt
ki hajtja rá a kútra a deszkaajtót?
Apám nehéz dunyhák alatt sorvad a házban,
anyám a temetőben.
Fejénél ott az erdő,
életem minden csöndje ott van.
Nagy, zajtalan ponyvákat teregetek a holdfényben szét,
hátha a halála is csak tévedés volt
és visszajön még az augusztusi fekete babot kicsépelni.
De csak egy lúd kiált föl álmában
gyászos hangon,
de csak egy siralomházi denevér
sodorja le a kútról
az üres bádogkannát.
Egy gyerekkor színterén vagyunk e Csoóri Sándor-verssel. A szerző saját gyerekkorának helyén. Azért van ez így, mert a harmadik sorban Zámoly, a valóságos szülőfalu neve szerepel, vagyis költőnk ismét saját, konkrét élményanyagot dolgoz fel művében. Így akár ismerősnek is mondhatnánk a szülőket, elsősorban az anya alakját, akivel más Csoóri-versekben is találkoztunk már. De itt az édesanya nincs a házban, és nincs a ház körül. Úgy van jelen, hogy már halott. „Anyám a temetőben”, „fejénél ott az erdő”, „életem minden csöndje ott van” – így követik egymást az információk, és e három kijelentés pontosan érzékelteti, milyen erős szálakkal kötődik az egykori gyerek az anyjához. Mert hiába halott, egyetlen édesanya sem lehet egészen halott. A Csoóri Sándoré sem. E versben majdhogynem olyan élő, mint a valóságosan is élő, de inkább csak „sorvadó” apa a „dunyhák alatt a házban”. Végső soron a „nagy lapulevél-talpakon” történő „hazaszökés” nem más, mint a felnőtt gyerek képzeletbeli hazalátogatása, aki lehet bármilyen felnőtt és idős, mindig eleven érzelmekkel fordul a szülők felé. Legyenek a szülők élők avagy holtak…
Penckófer János
