2014. június 1.

Mennybemenetel utáni vasárnap

Az első keresztényekről egy ókori leírásban azt jegyezték fel, hogy „a földön élnek, de a mennyben van lakásuk”.

A görögkatolikus egyház az áldozócsütörtök és pünkösd közötti időszakot a mennybemenetel ünnepköreként ünnepli. Mennybemenetelkor Jézus hazatért! Már életében beszélt arról, hogy az Atyához készül, életének az lesz a beteljesülése. Az apostolok meg is tapasztalták, szemükkel látták ezt az eseményt. Jézus mennybemenetelének ténye az örök élet felé fordítja figyelmünket.

Az evangéliumban Jézus beszél is az apostolainak arról, hogyan képzeli el az örök életet: „Az örök élet az, hogy megismerjenek Téged, igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust!” A keresztény hit tanítása szerint az örök élet az Isten megismerése és az evangélium szerinti élet megvalósítása. Ebben a szövegösszefüggésben nyer értelmet Jézusnak egy korábbi gondolata, miszerint az Isten országa (ti.: örök élet) köztetek van, s nemcsak a halálunk után, hanem addig is tapasztalható jelei vannak.

Egy szemléletes mondás szerint a földi életünk az üdvösség, vagyis az örök élet előszobája. Ha valakit meglátogatunk, sértő számunkra, ha az udvaron vagy az előszobában beszélget velünk. A jó kárpátaljai vendégszeretet szerint, ha valaki eljön hozzánk, akkor azt szeretjük leültetni, kávéval, üdítővel kínálni. Ha nem váratlanul jön, akkor egyéb ételekkel, italokkal fogadjuk. Ez a kapcsolat az öröm jele – megtisztelünk másokat és nekünk is tiszteletet adnak. Ha jól érezzük magunkat, akkor azt szoktuk mondani, hogy otthon érezzük magunkat.

Jézus hazatér az Atyához, és a mi hazatérésünknek is irányt mutat.

A teológusok és lelkipásztorok közül sokan azt mondják, hogy a modern ember önállóvá vált minden túlvilági eszmétől, minden misztikumtól…

A kereszténység azonban továbbra is egyértelműen tanítja, hogy a keresztény ember tudja, hová megy, hogy végcélja az Istenhez való megérkezés! S azt is, hogy a földi vándorlásunk folytatódik a mennyei találkozásban Istennel.

Egy tanmese szerint egymás mellett kúszott egy giliszta és egy hernyó. A hernyó meg-megállt, és fölemelte a fejét. A giliszta kérdezte: „Miért emelgeted állandóan a fejedet?” „Nézelődöm fölfelé – mondta a hernyó, – hogy ha majd fölkerülök a földről, ott is el tudjak igazodni.” „Honnét veszed azt, hogy fölkerülsz, ki mondta ezt neked?” – kérdezte a giliszta. „Nem mondta senki – válaszolt a hernyó –, de én érzem, hogy ez így lesz!” „Bolond álmodozó” – mondta a giliszta, és belefúrta magát a földbe! A hernyóból pedig egyszercsak pillangó lett!

Ma az egyik leglényegesebb kérdés, hogy vajon a rengeteg küzdelemben nem veszíti-e el az ember a túlvilág utáni vágyakozását? Nem merül-e el annyira a napi gondokban, a nehézségekben, hogy már nem is igazán vágyik az Istenre?

Az egyház Krisztus mennybemenetelének az ünnepkörében szeretné bennünk tartani a tudatot, hogy bár ebben a világban élünk, de hivatásunk az Isten országára szól. Ennek elérése egy magasztos célnak a beteljesítése.

Marosi István