Szabó Lőrinc: Szél hozott, szél visz el
Köd előttem, köd mögöttem,
isten tudja, honnan jöttem,
szél hozott, szél visz el,
minek kérdjem: mért visz el?
Sose néztem, merre jártam,
a felhőknek kiabáltam,
erdő jött: jaj, be szép!
– megcibáltam üstökét.
Jött az erdő: nekivágtam,
a bozótban őzet láttam,
kergettem, ott maradt,
cirógattam, elszaladt.
Ha elszaladt, hadd szaladjon,
csak szeretőm megmaradjon,
szeretőm: a titok,
ő se tudja, ki vagyok.
Isten tudja, honnan jöttem,
köd előttem, köd mögöttem,
szél hozott, szél visz el,
bolond kérdi, mért visz el?
Ez a Szabó Lőrinc-vers az emberi létezés titkára felel, miközben nagyszerű forma, élvezetes nyelv. Mind a költemény gondolatisága, mind a dallamos versforma egyfajta válasz arra a kérdésre, hogy miért él az ember, mi dolga e csodálatos földön, miért született, és mi lesz, hogyha meg kell halnia? Ezek alapvető kérdések, kikerülni őket nem lehet.
A Szabó Lőrinc által kínált válasz arra biztat minket, hogy nem szükséges túlzottan nagy jelentőséget tulajdonítani annak, hogy mindenki mástól megkülönböztetett személyiségként itt vagyunk e földön. Egymásra rímel a „köd előttem, köd mögöttem” és a „szél hozott, szél visz el” egyszerűsége, ami egyben felmentést kínál olyan kérdések alól, melyek származásunk, illetve őseinkkel szembeni esetleges tartozásunk felé terelhetné figyelmünket.
Az irodalomnak emberformáló ereje van, és a Szél hozott, szél visz el című vers kétségkívül szépséges gondolati forma, ugyanakkor a mi, saját válaszunkat egyik mű sem tudja maradéktalanul magába foglalni…
Penckófer János