Babits Mihály: Augusztus

A falunak tornya karcsú,

körül karcsú könnyű fák,

falu fölött vörös arcú,

sárga bajszú holdvilág.

A vasúton szállok messze,

messze, messze csöndesen,

és tűnődöm, enyém lesz-e,

vagy már veszve, kedvesem?

Aki egyszer, egy szép estén,

szép csöndeskén rám hajolt,

enyém lesz-e még édeském,

ki egy estén enyém volt?

Ilyen messze, halk zugolyba

véle volna jönni jó,

hol egymásnak válaszolva

tücsök szólna millió.

Lelkem is itt szertecicáz,

elmóricáz csöndesen,

s megpihen egy fehér cicás

kukoricás ereszen. –

Ó jaj, a vonat megindul,

lassan indul, tétováz,

s eltün a táj dombjain túl

zene, hold és állomás.

Babits Mihály Augusztus című, itt olvasható verséről nehéz eldönteni, hogy mennyiben párja az előzőek során megismert Július című költeménynek, hisz nincs közöttük túlságosan sok olyan elem, ami összekapcsolhatná őket. Két nyári hónapról szólnak, ennyi bizonyos, de azon kívül még a bennük megjelenő szerelem sem hasonlítható egymáshoz. A Július címűben tragikus színben tűnik föl, ebben pedig csaknem giccsesen édeskés. Ez azért lehetséges, mert igen erős játékosság uralja az Augusztus c. költeményt. Az utolsó előtti versszakban ezt különösképp jól lehet érzékelni. A „szertecicáz”, „elmóricáz”, „fehér cicás”, „kukoricás” szavakat egyetlen rövid, négysoros strófában szerepeltetni komoly kockázatot jelent. De Babitsnak sikerült, hogy költeményében a szavak zeneiségével együtt mutatkozó játékosságot a szerelmi érzés egyfajta bódult, álomszerű, és egyben holdvilágos utazással egybekapcsolt megnyilvánulásaként érzékeltesse. Ha ez nem sikerül, akkor a vers nagyon könnyen saját paródiájába fordulhatott volna…

Penckófer János