Sinka István: Üdv néked, Ifjúság!

Üdv néked, Ifjúság! Üdvözlégy magyar nép,
ki lángban és vérben születtél meg újra
három nagy éjszakán vad ágyúdörgésben!
Melyik nép írta fel mostanában nevét
így, hogy aranyat adott kezébe Isten ujja?
S mely nép beszélt így önmaga nevében,
mint angyal, mikor a harsonát fújja?
Bús igájának fájára írja hát,
s mint annyiszor a megsárgult ezer évben
vérrel és vassal tanítja zsarnokát.

Sinka István költeménye alatt a következő megjegyzés található: „Buda, 1956. október 26.”. Vagyis a forradalom és szabadságharc legszebb idejét, a dicsőséges nemzeti föllépés harmadik napját jelöli meg a költő. Egyenesen a magyar nép újbóli „megszületésének” látja e tettet, amely „három nagy éjszakán” és „ágyúdörgés” közepette zajlott le. Két kérdést tesz föl e világraszóló tettel kapcsolatban. „Melyik nép írta fel mostanában nevét így, hogy aranyat adott kezébe Isten ujja?” – ez az első, „S mely nép beszélt így önmaga nevében, mint angyal, mikor a harsonát fújja?” – ez pedig a második. Költői kérdések ezek, tehát nem szükséges válaszolni rájuk, ám ezzel Sinka István talán még hatásosabban tudja éreztetni, valóban párját ritkítóan bátor világeseményt hajtott végre 1956-ban a magyarság. Aztán még egy fontos megállapítás. E nemzetnek a XX. században megmutatkozó szabadságvágya végső soron „ezer megsárgult év” folyamatában tudja elnyerni végső értelmét. És az ugyancsak bizonyos, hogy a magyarság mindig, még akkor is „vérrel és vassal tanította zsarnokát”, amikor talán esélye sem volt a végső győzelemre. Nem csekély ez az örökség ránk nézve…

Penckófer János