Megidézett Kárpátalja – Hágókon innen és túl

Kárpátalja táncai a budapesti Nemzeti Színház színpadán

2014. november 20., 06:20 , 723. szám

November 16-án először mutatta be új műsorában a budapesti Nemzeti Színház színpadán a Magyar Állami Népi Együttes (MÁNE) Kárpátalja színes folklórvilágát. A Megidézett Kárpátalja – Hágókon innen és túl című előadás a magyar színpadi néptáncművészet történetében először mutatja be antológia keretében a Kárpátalján élő népek – magyarok, ukránok, ruszinok, románok, cigányok, zsidók – sokszínű és gazdag tradicionális kultúráját. A műsor kaput nyit az elfeledett kárpátaljai régióra; felmutatja mindazt, ami e népek hagyományaiban közös, és mindazt, ami nemzeti sajátosság, a hangsúlyt az azonos gyökerekre helyezi, szemléletesen érzékelteti a közös történelmi múltból származó törvényszerű hasonlóságokat. Most, amikor az embertelenség és a háború réme fenyegeti Ukrajnát, még fontosabb megidézni a Kárpát-medencei népek békés egymás mellett élésének évszázados pillanatait a folklór örök nyelvével. Minden kultúra a saját lelkét őrzi és éli kicsiben, de benne van sejtjeiben az egyetemes emberi kultúrához való tartozás öröksége is. Ennek az örökségnek a része az elfogadás, az összefogás, az együtt élő népek viszonyának egymás mellé rendelése. „Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától” – valljuk Pilinszky Jánossal együtt.

A premieren a kárpátaljai magyarság képviseletében jelen volt dr. Brenzovics László, a KMKSZ elnöke, dr. Orosz Ildikó, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola elnök asszonya, Szalipszki Endre, Magyarország beregszászi főkonzulja.

Az előadás kapcsán nyilatkozott lapunknak Mihályi Gábor, a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetője.

– Hogyan jött az ötlet, hogy Kárpátalját idézzék meg?

– A Magyar Állami Népi együttesnek régóta feladata, hogy nemcsak a mai Magyarország területén lévő kultúrát állítsa színpadra, hanem tekintsen ki a határon túli területekre is. Ebből a szempontból már több műsor is készült: Erdély kisebb-nagyobb tájegységeit feldolgoztuk, legyen az Örök Kalotaszeg, Édeskeserű, vagy a Mezőség-Mikrokozmosz. Ugyanúgy készítettünk egy antológiát a Felvidékről, Kincses Felvidék címmel. Régóta motoszkált bennem, hogy itt van ez az elfeledett Kárpátalja. Amikor a műsor elkezdett formálódni bennem, még ez a cím is jutott eszembe. De aztán arra gondoltam, hogy lehetséges, hogy mi vagy az elődeink most elfeledtük, de nem szabad ilyen negatívan csengő nevet választani. Nagyon régóta dolgozom Pál István „Szalonnával”, ő kárpátaljai, kiváló zenész, nagyon érzékeny. Sokat mesélt Kárpátaljáról, megismerkedtem a családjával, akik szintén hozták azokat az impulzusokat, amelyek egyszerűen kötelezővé tették, hogy ez az előadás elkészüljön. Aztán amikor utánanéztünk, hogy milyen zenékből és táncokból lehetne egy előadást színpadra állítani és hogyan, már az első pillanattól kezdve világos lett a számomra, hogy Kárpátalját is ugyanúgy kell vizsgálnunk, mint Erdélyt és a Felvidéket, ahol a különböző nemzetiségek együttélése legalább olyan fontos, mint a nemzeti sajátosságokból adódó különleges zenei vagy táncos karakterek megjelenése.

– Milyen előzményei, előkészületei voltak ennek a produkciónak?

– Elmentünk először a Magyar Tudományos Akadémia zene- és táncosztályára, amely a világ egyik legnagyobb táncgyűjteményével rendelkezik, és megdöbbenésünkre nagyon kevés kárpátaljai gyűjtés volt. Aminek vélhetően az lehetett az oka, hogy bármilyen barátságban is volt a Magyar Népköztársaság a nagy Szovjetunióval, azért az a határ igen keményen és határozottan le volt zárva. Nagyon fontos volt, hogy kijussunk Kárpátaljára, végezzünk gyűjtést. Tavaly nyáron ez megtörtént, éppen az említettek, az egész Pál család segítségével. Visken volt a központ és onnan csillagtúraszerűen jutottunk el magyarokhoz Nagydobronyba, románokhoz Aknaszlatinára és így tovább. S ez nemcsak abból a szempontból volt lényeges, hogy azokra a kérdésekre választ kaptunk, hogy hogyan és miként kell táncolni és énekelni, hanem hogy megérintsen minket Kárpátalja szelleme. Hiszen mi itt élünk ebben a lüktető nagyvárosban, egy hagyományait vesztett világban. Nekünk, akik újra és újra azzal próbálkozunk, hogy a hagyományainkat úgy állítsuk színpadra, hogy a városlakók is képesek legyenek megérezni, amit még közölni akarunk, ahhoz nagyon fontos volt eljutnunk Kárpátaljára. Felmenni Vereckére, megállni a huszti vár alatt, egyáltalán hallgatni, ahogy este behajt a csorda, meginni egy pohár bort vagy egy kis vodkát, megszorítani a barátaink vállát. S talán ezeket átélve hitelesebben tudtunk mesélni a mai előadáson Kárpátaljáról.

– Hány nemzetiség táncát, illetve muzsikáját láthattuk, hallhattuk a színpadon?

– Magyar koreográfusként elsősorban magyar szemszögből vizsgáltam, állítottam színpadra az előadást. Természetesen voltak magyar táncok Viskről, Nagydobronyból, volt pásztorbotoló, volt egy nagyon szép viski református ének, így volt a magyar jelenlét, aztán volt egy máramarosi Aknaszlatina környéki román tánc, volt hucul páros- és férfitánc, amit árkánnak hívnak, voltak botpaládi cigánytáncok, és volt a zsidóknak emléket állító héber ima és egy zenekari szám.

– Azok a táncok vagy énekek, amelyek ma este szinpadra kerültek, mennyire voltak ismertek eddig?

– A döntő részük nem, ez egy elfeledett Kárpátalja. A magyar koreográfusok az elmúlt 20–40 évben ízzé-porrá koreografálták az erdélyi táncokat, ma már mindenki tudja, hogy milyen a kalotaszegi legényes. Sőt nemcsak a legényest tudjuk, hanem hogy melyik faluban hogy járták, már azt is tudjuk, hogy melyik táncos hogy járta. Én azt gondolom, hogy ez az előadás ebből a szempontból is unikális, hiszen ezekből a táncokból nagyon keveset lehetett színpadon látni, ruszin táncokat meg végképp nem.

– Mennyire volt újszerű az előadás?

– Az Állami Népi Együttes a vezetésemmel már elég régóta teszi azt, hogy ezt a hagyományt, pontosan látva a világ törvényszerű vagy szükségszerű változását, a színház olyan eszközeivel állítja színpadra, hogy ez a már említett hagyományhoz olyan közel nem álló embert is megérintse. Legyen ez korszerű mai dramaturgia, legyen olyan látványvetítés, fény, olyan színházi eszközök, effektek, amelyek ezt az előadást segítik. Érintsék meg őket, ha kell, könnyezzenek vagy épp repüljön a szívük a boldogságtól. Ez az előadás ugyanazokat az eszközöket használta, miközben ugyanazt a szándékot kívánta elérni.

– A mai kor embere számára milyen üzenetet közvetít az előadás?

– Minden előadásomnak az az üzenete, hogy bármennyire is megváltozott a világ, bármennyire is széthullott a társadalmi változások szükségszerű következményeként, az a hagyományos paraszti kultúra, amely ezt a hagyományt ezer éven keresztül továbbadta és éltette, nem veszett el. Ha a városi embernek valamilyen hiányérzete van a világban, akkor forduljon a hagyomány felé. S ez képes őt átsegíteni, és igazodást mutatni számára, hogy ebben a zűrzavarban –amit ilyen globalizált világnak vagy kultúrának hívunk– megtalálja a saját gyökereit, hogy találjon rá saját identitására, saját magyarságára, ruszinságára, románságára, ettől legyen több, legyen számára egy biztos pont. Azt gondolom, ez az előadás elsősorban erről szól. Miközben persze nagyon sok szépségről beszél, ennek a hagyománynak a sokszínűségéről, erejéről, a költészetéről, a szakralitásáról, legyen az profán vagy liturgikus, pogány, református vagy pravoszláv. A hétköznapokról és sok mindenről. De leginkább arról, hogy az embernek legyen fogódzója, és talán ez az előadás ad némi fogódzót.

A november 16-i premiert követően a Megidézett Kárpátalja – Hágókon innen és túl című előadást a Hagyományok Házában nézhetik meg az érdeklődők. A produkciót nem csupán Magyarországon, hanem kárpátaljai területeken is tervezik bemutatni.

Váradi Enikő