Borzsa-part, Borzsa-vár

2014. december 11., 06:25 , 726. szám
A Kovács család

A Borzsa-parti település, Mezővári átvészelt mongol-tatár dúlást, világháborúkat, elhurcolásokat, de lakóiban máig megmaradt az a tűz, ami elődeikben akkor is megvolt, amikor 1703-ban a rebellis helybeliek kibontották a nagyságos fejedelem, II. Rákóczi Ferenc zászlaját. Nevét és emlékét máig hűen őrzik a váriak, úgy, ahogy hagyományaikat is.

Olyan személyeket mutatunk most be, akik munkájukkal együtt hagyományőrző tevékenységet is folytatnak.

Vissza a gyökerekhez

A BorzsaVári népi zenekart valószínűleg sokan ismerik, de azt nem mindenki tudja, hogy tagjai közt egy lelkes, hagyományszerető és hagyományápoló család majd’ teljes létszámmal foglal helyet. Zenészpályájáról a zenekar alapítójával és vezetőjével, Kovács Sándorral beszélgettem.

– Énekszerető családban nőttem fel, így akár azt is mondhatnám, hogy az életemben a zene rögtön az anyatej után következett, mert 3,5 éves koromban már egy pici, másfél oktávos zongorán tudtam játszani. Négyéves voltam, amikor nagyapám vett nekem egy harmonikát is. Innentől elég korán kirajzolódott nálam ez a pálya. A zeneiskolában tangóharmonikán játszottam, a népzene, illetve népünk zenéje kimondottan érdekelt. Tizennégy éves koromra megfogalmazódott bennem, hogy zenész akarok lenni. Az Ungvári Közművelődési Szakközépiskolában kezdtem el tanulni, és sikeresen be is fejeztem, sőt, a harmonika mellett 6-7 hangszeren is megtanultam játszani, többek között cimbalmon. 1991-ben megalakult a folklóregyüttes az iskolában. Ennek kapcsán kezdtem el komolyabban népzenével foglalkozni, mivel a harmonika népzenei hangszernek számított, s így népzenei osztályba kerültem. A magyar zenészcsoportban cimbalmoztam, a táncosokat is mi kísértünk. A Magyar Állami Népi Együttes (a továbbiakban: MÁNE – a szerk.) vezetője, Tímár Sándor adott nekünk kazettákat, amelyekről tanulhattunk. Felléptünk Kijevben, Ternopilban is. Ez utóbbi helyen egy fesztiválon, ahol Ukrajna minden nemzetisége képviseltette magát, nyolcszor is visszatapsolták a magyarokat a színpadra a nézők. Ha magas rangú vendég jött az iskolába, akkor is mi tartottunk bemutatót. Érdekes volt, ahogyan az ukránok fogadtak bennünket. Most pedig hatalmas probléma, hogy valamiért nem férünk a begyükbe. Akkor viszont nem azt nézték az emberek, hogy kik vagyunk, hanem azt, hogy mit csinálunk. Sokat foglalkozunk gyerekekkel. Az énekeket mindig olyan hangszerrel, zenével kísérjük, amilyen ahhoz kell, hogy Isten dicsérete még inkább kirajzolódjon. Népi dallamokat is felhasználunk a tanítás közben.

1998-ban volt egy határvonal az életemben, amikor is Isten kiemelt a túlzásba vitt „művészéletmódból”, s akkor teljesen kizártam az életemből a harmonikát. 2005-2006 táján tértem vissza a népzenéhez, de teljes mértékben a gyökerekhez akartam visszatérni. Igazi értékeket akartam közvetíteni, nem úgy tevékenykedni, hogy mindent egybegyúrok a magam igényei szerint. Az autentikára akartam fektetni a hangsúlyt, ennek pedig a hegedű-nagybőgő-brácsa felállás felelt meg, harmonika nélkül. 2009-ben sikerült megtanulnom brácsázni, és ekkor alakult meg a BorzsaVári népi zenekar is. Idén a tagokat tekintve átalakultunk kissé. Jelenleg Kovács Péter és fiam, Kovács Dániel hegedülnek az együttesben, Ignácz Krisztián a nagybőgős, Abigél lányom énekel, jómagam pedig brácsázom. Koncerteket, táncházakat tartunk. Főként hanganyagokból tanulunk, de tartjuk a kapcsolatot a MÁNE vezetőjével, Pál István Szalonnával, illetve Pál Lajos bácsival és Pál Kati nénivel, akik bármikor bármiben szívesen segítenek. Szalonna Dániellel is sokat foglalkozik.

– Mennyire ismeri a közönség a kárpátaljai népdalokat?

– Hatalmas probléma nálunk, hogy a népdal és a műdal annyira összefolytak, hogy néha igen nehéz különbséget tenni köztük. A régi rendszer annyira elfojtotta az emberekben az ilyesmit, és annyira „jól” sikerült hígítania a kárpátaljai népdalokat, hogy azok szinte műdallá váltak. Betelepítették a magyarok közé az ukránokat, és az idő megoldott bizonyos „problémákat”: a vegyes házasságok révén például annak az embernek, aki egyébként magyar, az unokája már nem is beszéli a nyelvet. Mindeközben úgy keveredett a kárpátaljai magyar népzene, népi kultúra az ukránnal, hogy az emberek észre sem vették, és teljesen átformálódott. Viszont még sok kincs van, amit „előkaparhatunk”, csak kellő szakértelem kell hozzá.

Szabadság

A Kovács családban nemcsak az apuka és gyerekek, hanem az édesanya, Kovács Erika is zenei téren tevékenykedik.

– Mint minden „rendes gyereket”, engem is beadtak kisgyerekként zeneiskolába a szüleim. De nem dőlt el még ilyen korán, hogy ezzel fogok később foglalkozni. Orvos szerettem volna lenni, de Isten másként rendelte. Ungváron kezdődött a nagybetűs zenei élet. Oda csak azért felvételiztem, mert az orvosira nem sikerült a felvételim. Ének- és karmester szakon tanultam 4 évig. Ivaskovics József mellett alapító tagja voltam a Credo Együttesnek. Verseket kezdtünk el énekelni, és maga a zene és a versek igazi szeretete ekkor született meg bennem. A zene hozta elő a versek szövegéből a mondanivalót számomra. Ivaskovics Józsefnek ezért nagyon sokat köszönhetek, mert egyfajta szabadságot mutatott meg számomra. Nem tudok kötöttségek között dolgozni. Láttam, ahogyan körülveszik őt a gyerekek, hogy szeretnek énekelni, zenélni, verset tanulni zenével, és azt mondtam magamnak, hogy ezt nekem is meg kell próbálnom. Iskola után rögtön kihelyeztek munkába, ide, Váriba, a zeneiskolába. De ez nem tartott sokáig a kötöttségek miatt, hiszen tartanom kellett magamat egy adott programhoz. Nem tudtam kibontakozni, s ekkor döntöttük el, hogy a Credo Alapítvánnyal magán-zeneiskolákat nyitunk, Rafajnaújfaluban, Szalókán, Kisgejőcön meg is alakult egy-egy. Ott azt csináltuk, amit igazán akartunk, és közben a gyerekek is szívesen jártak zeneiskolába. Jelenleg, már úgy 10-12 éve a Credo Alapítvány és a Mezővári Református Egyház Zenei Stúdiójában foglalkozom gyerekekkel. Úgy gondolom, az Isten dicsérete még jobban kiformálódik zenével. Jelenleg 35 gyermekünk van a csapatban, 5-től 16 éves korig. Aki akar, játszhat köztünk hangszeren is, de nem kötelező. Egyházi, ifjúsági énekeket énekelünk, és népi dallamokra zsoltárfeldolgozásokat is. Vannak bizonyos témák köré csoportosuló blokkjaink. Gyerekverseket is énekelünk, mi magunk is megzenésítettünk már párat, ha a vers mondanivalója dallamot kívánt. A gyerekek így szinte pillanatok alatt megtanulnak egy verset. Ezt a szabadságot a saját gyerekeinknek is megadjuk. Ők beleszülettek mindebbe, 4-5 éves koruk óta hangszeren is játszanak, egyedül találnak ki dallamokat, 2. vagy 3. szólamot egy-egy dallamhoz. A gyerekek meghálálják azt a szabadságot, amelyet felkínálunk.

Szívesen adja át

File Éva, a Vári II. Rákóczi Ferenc Középiskola tanára a biológia rejtelmein kívül a szövés tudományát is oktatja a diákoknak.

– Gyerekkoromban tanultam meg szőni, kézimunkázni nagymamámtól. Tizenöt évesen már intenzívebben is foglalkoztam ezzel, illetve hímzéssel, horgolással, kötéssel, makramézással, kelimezéssel és keresztszemes munkákkal is. Édesanyámtól és nagymamámtól tanultam mindezeket. Később, úgy 35-40 éves korom körül kezdtem el ismét komolyabban is foglalkozni vele. A szomszédasszonyommal kezdtünk neki. Kértem, hogy mutassa meg nekem a cérna felvetését, mert azzal gyerekkoromban én nem foglalkoztam. Felállítottuk nagyanyám cérnavetőjét, megtanultam ezt a folyamatot is. Később felajánlottam az iskola igazgatójának, hogy ha lenne rá lehetőség, áthoznám az esztovátát az iskolába. Ő nyitott volt erre, s be is állítottuk egy kis teremben. Azóta az iskolában is szövünk, nemcsak tanév közben, szakkörön, hanem a nyári tábor keretében is. Nagyon érdekli a gyerekeket, és többen is jönnének, mint amennyit fogadni tudunk. A gyerekek segítenek felvetni a cérnát, felvágni, feltekerni a rongyot. Még fiúk is járnak hozzánk! Én tehát elsajátítottam mindezt, és nagyon szívesen adom át a következő nemzedéknek, hogy a fiatalok is tudják.

Viski lány

– Még lánykoromban tanultam meg csuhézni a szüleimtől, falubelieimtől – emlékszik vissza Bíró Irma, aki nem mellesleg a középiskola magyartanára. – Viski származású vagyok, és ott a csuhéfonásnak különösen nagy hagyománya van. Nagyanyáink nem voltak ellátva olyan szép dolgokkal, mindenféle műanyag tárgyakkal, mint mi a mostani világban. Mindent természetes anyagokból készítettek el, és ehhez a környezetükben legközelebb található dolgokat alkalmazták. Ilyen volt a kukoricacsuhé is. Mielőtt hozzáfogtak volna a különböző tárgyak elkészítéséhez, előbb be kellett gyűjteni a csuhét, majd jött a szárítás, színelőkészítés, fehérítés. Régebben színezték is a csuhét, ma viszont inkább a természetes színét kedveljük. Elkerülvén Váriba, észrevettem, hogy itt is nagy előszeretettel készítenek csuhéból különböző játékfigurákat, angyalkákat, díszeszközöket. Én összevontam a két dolgot, s ezzel foglalkozunk mai napig a gyerekekkel az iskolában. Ilyentájt csillagokat, angyalkákat, harangokat, karácsonyi díszeket, továbbá használati cikkeket is készítünk, például ceruza-, mobiltelefon-, újság- és szalvétatartót. A levelek sodrásához fejlett ujjtechnika kell, ezért azt 1–2. osztályosokkal még nem végezzük. Velük inkább egyszerű dísztárgyakat készítünk.

Begyűjtés, előkészítés: a csuhét a kukorica beérése után minél előbb le kell szedni, mert ha már túl száraz, akkor törik, az eső is árt neki, bepöttyösödik, bebarnul tőle. Szárítani szellős, napmentes helyes, például padláson kell, kiterítve, s gyakran fel kell rázni, hogy minél jobban megőrizze minőségét. Fehérítés, színezés: a fehérítés kénezéssel történik a hordók fertőtlenítésére is használt borkénporral. A csuhét beleteszik egy nagy hordóba, ágakkal, gallyakkal leszorítják, hogy rá ne hulljon a tűzre. A hordót ugyanis felfordítva kell kénporral megszórt tűzparázs fölé tenni, s úgy hagyni akár egy egész napra gőzölődni. A csuhét előzetesen ajánlott bevizezni, mert a száraz csuhét nem fogja meg úgy a gőz. A levelek puhítását ecetes vízzel, a színezést pedig gyapjúfestékkel végezték régen.

Bíró Irma vezeti az iskola drámaszakkörét, amelynek hagyományőrző szerepe sem elhanyagolható a színpadra vitt színvonalas előadásokon kívül.

– Minden évben a 7. osztály kapja meg a lehetőséget, hogy drámával foglalkozzon. Számos sikeres előadás született már a munkából. A drámakör keretén belül kezdtük el évekkel ezelőtt a vári betlehemes felújítását is. Várinak nagyon különleges, bábtáncoltató betlehemese van, ami Kárpátalján más településre nem jellemző. Ennek menetét az öregektől lestük el, a segítségüket kértük a gyerekek betanításához. Részt vettünk a beregszászi betlehemes találkozón, de betlehemeztünk Magyarországon is több helyen. A vári betlehemest a hungarikumok közé való felvételre is felterjesztették, így különösen örülök, hogy annak idején foglalkoztunk vele, mert a falu számára ez büszkeséget jelent, megmaradt, továbbadtuk. Karácsonykor két csoport is járja már ezzel a falut. A betlehemes játéknak 6 szereplője van. Mindegyiket megjelenít egy báb is, amelyeket egy külön személy, a bábtáncoltató irányít. Egy angyal, két pásztor, két öreg és a bábtáncoltató szerepel benne. A bábok is „előadják” azt, amit a szereplők élőben. Az állatok bábmását eredeti állatbőrrel vontuk be, Máriát és Jézust pedig csuhéból készítettük el. Két dolgot ötvözünk így, hogy a játékunk ne csak érdekes, de jellegzetes is legyen, s közben fennmaradjon a hagyomány.

Vári divat

A műanyag nyílászárók és a kész bútorok térhódításának, a gyors kereset reményének köszönhetően egyre inkább háttérbe szorul az olyan személyek, mint Barta Károly mestersége, az asztalosság.

– 1974-ben kezdtem tanulni az asztalosságot a helyi kolhoz asztalosműhelyében. Akkoriban nem iskolába jártunk szakmát tanulni, hanem a régi mesterek mellé. Az volt az igazi, nem az, amikor könyvből tanulják az ilyesmit. Abban a műhelyben 30-35 ember is dolgozott. Két-három év volt a tanulóidő. Legelőször is megmutatták nekünk a deszka szépségét, vagyis azt, hogy mi mindent lehet készíteni belőle. Megtanultuk azt is, hogy dolgozzunk úgy, hogy a fának minél több részét használjuk, s minél kevesebb kerüljön a hulladék közé. Aztán ajtókat, ablakokat, asztalt, lócát készítettünk, meg rolót, mert az Váriban divat volt régen. A katonaság után visszamentem a műhelybe, ahhoz a mesterhez, aki mellett tanultam. Ott dolgoztam egészen addig, amíg a kolhoz, és vele együtt a műhely fel nem oszlott. Aztán vagyonjegyben kivettük a műhelyet. Többen is dolgozunk most ott. Az ajtók, ablakok, a lambéria és a padlódeszka már nem kelendő, mert van mindenből műanyag. Belső ajtókat, lépcsőfeljárókat, asztalt, lócát rendelnek főleg. Nincs utánpótlásunk, senki nem akar ezzel a munkával foglalkozni, mert poros, nehéz és veszélyes. A fiatalságnak olyan munka kell inkább, amit gyorsan elvégeznek és gyorsan lehet vele pénzt keresni. Ez pedig nem olyan.

E sorokat írva akaratlanul is felidéződött bennem II. Rákóczi Ferenc jelmondata, amelyet követve, remélhetőleg, sokáig lesznek még az említettekhez hasonló, kitartó és hagyományszerető személyek Mezőváriban: „Cum Deo Pro Patria et Libertate!” – „Istennel a Hazáért és a Szabadságért!”

Akinek van kiegészítenivalója Mezővári múltjához, jelenéhez, hagyományaihoz, értékes tárgyaknak, iratoknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.

Espán Margaréta