Kosztolányi Dezső: Szeretet

2014. december 11., 06:25 , 726. szám

Mennyi ember van,

akit szeretek.

Mennyi nő és férfi,

akit szeretek.

Rokonszenves boltileányok,

kereskedősegédek, régi és hű

cselédek, lapkihordók, csöndes,

munkás írók, kedves tanárok,

kik vesződnek a kisfiammal.

Találkozunk mi olykor-olykor,

meg-megállunk, szemünk összevillan,

s én még maradnék tétovázva,

talán hogy elmondjam ezt nekik.

Mégsem beszélek, mert csak a részeg

aggastyánok s pulyák fecsegnek.

Ilyesmiről szólni nem ízléses.

Meg aztán nincsen is időnk.

De hogyha majd meghalok egyszer,

s egy csillagon meglátom őket,

átintek nékik kiabálva,

hajrázva, mint egy gimnazista:

„Lásd, téged is szerettelek.”

 

Kosztolányi Dezső Szeretet című verse jó példa lehet arra is, hogy mennyire mai e költészet. A szerző 1928-as verseskötetéből (Meztelenül) való ez a költemény, melynek csupán egyes szavai – például: „boltileányok”, „kereskedősegédek”, „cselédek”, „lapkihordók” – jelzik az azóta eltelt időt. Természetes, könnyed nyelvhasználata, a rímtelen forma egészen maivá teszi a verset, az pedig örökérvényűvé, hogy milyen – korokon átívelő – emberi viselkedést és érzést foglal magába. A költemény ugyanis különbséget tesz emberi viselkedés és érzés közt. Például bármennyire természetes módon él a szeretet e versbeli megnyilatkozóban, egyáltalán nem tűnik természetesnek, hogy ki is nyilvánítsa ezt az érzést. Mert valóban ilyen a mindenkori ember: „találkozunk”, „meg-magállunk, szemünk összevillan”, és hiába maradnánk még, hogy elmondjuk, mit érzünk – sietünk tovább. Azt gondoljuk, hogy „csak a részeg aggastyánok s pulyák fecsegnek”, meg hogy „ilyesmiről szólni nem ízléses”. Ezért aztán alighanem rendjén való az a lehetőség, melyről a vers végén beszél a szerző. Hogy majd legfeljebb halálunk után, egy másik csillagra átkiáltva tudatjuk egymással: „…téged is szerettelek”…

Penckófer János