Kosztolányi Dezső: Szeretet
Mennyi ember van,
akit szeretek.
Mennyi nő és férfi,
akit szeretek.
Rokonszenves boltileányok,
kereskedősegédek, régi és hű
cselédek, lapkihordók, csöndes,
munkás írók, kedves tanárok,
kik vesződnek a kisfiammal.
Találkozunk mi olykor-olykor,
meg-megállunk, szemünk összevillan,
s én még maradnék tétovázva,
talán hogy elmondjam ezt nekik.
Mégsem beszélek, mert csak a részeg
aggastyánok s pulyák fecsegnek.
Ilyesmiről szólni nem ízléses.
Meg aztán nincsen is időnk.
De hogyha majd meghalok egyszer,
s egy csillagon meglátom őket,
átintek nékik kiabálva,
hajrázva, mint egy gimnazista:
„Lásd, téged is szerettelek.”
Kosztolányi Dezső Szeretet című verse jó példa lehet arra is, hogy mennyire mai e költészet. A szerző 1928-as verseskötetéből (Meztelenül) való ez a költemény, melynek csupán egyes szavai – például: „boltileányok”, „kereskedősegédek”, „cselédek”, „lapkihordók” – jelzik az azóta eltelt időt. Természetes, könnyed nyelvhasználata, a rímtelen forma egészen maivá teszi a verset, az pedig örökérvényűvé, hogy milyen – korokon átívelő – emberi viselkedést és érzést foglal magába. A költemény ugyanis különbséget tesz emberi viselkedés és érzés közt. Például bármennyire természetes módon él a szeretet e versbeli megnyilatkozóban, egyáltalán nem tűnik természetesnek, hogy ki is nyilvánítsa ezt az érzést. Mert valóban ilyen a mindenkori ember: „találkozunk”, „meg-magállunk, szemünk összevillan”, és hiába maradnánk még, hogy elmondjuk, mit érzünk – sietünk tovább. Azt gondoljuk, hogy „csak a részeg aggastyánok s pulyák fecsegnek”, meg hogy „ilyesmiről szólni nem ízléses”. Ezért aztán alighanem rendjén való az a lehetőség, melyről a vers végén beszél a szerző. Hogy majd legfeljebb halálunk után, egy másik csillagra átkiáltva tudatjuk egymással: „…téged is szerettelek”…
Penckófer János