A voronyezsi tragédia

Hetvenkét éve, hogy a szovjet csapatok támadást indítottak a Don-kanyarban a 2. magyar hadsereg ellen. A Vörös Hadsereg két ponton törte át a hiányos fegyverzetű magyar haderő Voronyezstől délre lévő 200 kilométeres védelmi vonalát. Az összesen 125–128 ezres veszteséget szenvedett 2. magyar hadsereg állományából csak 19430 januárjában legkevesebb 19 ezer magyar honvéd esett el, miközben a csak Hitler parancsára bevethető magyar páncélos alakulatok sokáig tétlenül nézték a tragédiát.
Kállay Miklós akkori magyar miniszterelnök később így emlékezett a Don-kanyarban bekövetkezett tragédiára: „Január 12-én indult meg ellenünk a támadás, tüzérség és harckocsik támogatásával. Két orosz hadosztály támadott a 7. könnyű hadosztályunk ellen, és már az első napon áttörte a vonalát. Egy másik támadás 14-én a 12. magyar könnyű hadosztályt morzsolta fel. A magyar hadvezetőség hiába kérte a németeket, hogy vessék be az arcvonal mögött lévő Cramer-hadtestet, amely tétlenül nézte az eseményeket. A német hadvezetőség elutasította a visszavonulásra tett magyar javaslatot is, így a rendezett visszavonulás helyett a teljes felbomlás következett be. A III. magyar hadtest kimagasló teljesítménye volt, hogy mint az utóvédek utóvédje fedezte a német hadsereg visszavonulását, és január 26-án utolsónak hagyta el a doni csatateret.”
A magyar hadvezetés a sereget indulásakor még igyekezett a lehetőségeihez mérten jól felszerelni, később azonban egyre kevesebbet foglalkoztak vele, a németektől várták a fegyverzetük korszerűsítését. A magyar hadiipar által gyártott korszerűbb fegyverzetet igyekeztek inkább otthon tartalékolni, hogy indokolt esetben az országot több eséllyel tudják védeni. Ráadásul a magyar kormány államközi szerződés nélkül bocsátotta a németek rendelkezésére a 2. magyar hadsereget, ezért ők kényükre-kedvükre vehették el a magyar seregtől annak páncélos alakulatait, amelyeket a Kállay által emlegetett Cramer-hadtestbe osztottak be.
A 2. magyar hadsereg tábornokai előre látták a várható katasztrófát, a hadsereg parancsnoka, Jány Gusztáv vezérezredes le akart mondani, ám ezt nem engedték neki 1942 őszén. Jány ráadásul olyan utasítást kapott, amely megpecsételte a katonák sorsát. Az utolsó emberig történő kitartásra szólította fel a 2. magyar hadsereget. Így aztán amikor a szovjet támadás irdatlan méreteihez igazodva visszavonulást kellett volna elrendelnie, elbizonytalanodott. Hezitálása jelentősen fokozta a magyar veszteségeket, és hozzájárult a teljes összeomláshoz is, legalább is ezt a véleményét fogalmazta meg Gróf Stomm Marcel altábornagy emlékirataiban, aki a 2. magyar hadsereg III. hadtestének volt a parancsnoka, annak a hadtestnek, amely a legtovább kitartott a Donnál.
A 2. magyar hadsereg helyzete már 1942 őszére kritikusra fordult. Óriási, 26–27 ezer fős veszteségeket szenvedett az 1942 nyarától zajló harcokban, és nem sikerült teljesen elfoglalnia a Don-kanyarban számára kijelölt védelmi vonalat. Veszélyes hídfőállások maradtak a szovjetek kezén a Don jobb partján. Az el nem foglalt szovjet hídfőkből indultak ki Urivnál (1943. jan. 12-én), majd Scsucsjénél (jan. 14-én) a Vörös Hadseregnek az egész arcvonalat széttördelő támadásai. A számára kijelölt 200 kilométeres doni partszakaszt alig tudta lefedni a 2. magyar hadsereg, amelynek nem volt mélységi tagozódása. A kétszázezer embernek nagyjából a fele teljesített első vonalbeli frontszolgálatot. A mélységi tagozódás hiánya még az első világháborúban is döbbenetes hiba lett volna a vezetőségtől, nemhogy a sokkal erősebb támadófegyvereket alkalmazó II. világháborús frontokon. Urivnál megkezdték ugyan egy második védővonal kialakítását, de ez nem valósult meg. Nem véletlen, hogy nemcsak Jány akart lemondani, a németek is le akarták őt váltatni Horthyékkal: úgy ítélték meg Berlinben, hogy túl sokszor kér tőlük erősítést és páncélelhárító fegyvereket.
A harckocsival nem rendelkező, ekkorra legfeljebb 180 ezer fős 2. magyar hadseregnek mindössze 50 páncéltörő ágyúja volt. Velük szemben a szovjet 60. és 40. hadsereg valamint a 18. lövészhadtest állt, kb. 347 ezer katonával és 1500 harckocsival.
Tovább nehezítette az amúgy is reménytelen helyzetet, hogy akadozott a magyar utánpótlás, nem volt elegendő élelmük a katonáknak, nem volt takarmány a lovaknak. A visszaemlékezők szerint mégis leginkább a hidegre nem voltak a magyar katonák felkészülve, nem volt megfelelő téli ruházatuk. 1943 januárjában, a szovjet áttörés idején éjszakánként -42 fok hideget is mértek, ami azon a vidéken is szokatlan. A magyar fegyverek nagy része a hidegben nem működött, a nehéztüzérséget pedig nem tudták mozgatni a rendkívüli időjárási körülmények között, sok esetben lovak híján.
A szovjetek ezután még nagyobb erőket összpontosítottak az áttörési pontokra. Urivnál a szovjetek tízszeres tüzérségi túlerőben voltak, 752 lövegükkel és 672 aknavetőjükkel. Élőerőben 3,5-szer több embert vetettek be, és körülbelül 130 tankjukkal szemben a védők egyet sem tudtak kiállítani.
Január 14-én Scsucsjénél is megindultak a szovjetek, és ezután a magyar sereg frontvonala gyorsan összeomlott. Scsucsjénél száz páncélos rohamozott, ráadásul három szovjet lövészhadosztály zúdult négy magyar zászlóaljra. A megmaradt magyar páncélosokat is magába foglaló Cramer-hadtestet nagyjából ez idő tájt, vagyis jelentős késéssel kezdték bevetni a németek. Cramerék azonban erejüket megosztva avatkoztak be, így nem értek el érdemi eredményt.
Január 16-án Jány vezérezredes számára nyilvánvalóvá vált, hogy amennyiben nem vonja vissza az Urivtól délre még mindig kitartó alakulatokat, hadserege értelmetlenül elpusztul. De még ekkor is német jóváhagyásra várt, és csak január 17-én szánta rá magát erre a lépésre – ám ekkor már késő volt, a front összeomlott.
1943. január 24-én a magyar hadsereg parancsnoksága végleg kikapcsolódott a hadműveletek vezetéséből. Így a sávjában még harcoló magyar és német egységek a 2. német hadsereg-parancsnokság alá kerültek. Jány ezek után még aznap, 24-én kiadta hírhedt: „A 2. magyar hadsereg elveszítette becsületét” kezdetű hadseregparancsát, ami nagy felháborodást keltett a magyar katonák és tisztek körében egyaránt. A 2. magyar hadsereg maradványait csak 1943 áprilisában szállították haza.
Több egykori beosztottja szerint, ha Jány Gusztáv a német szövetséges hadvezetés parancsát figyelmen kívül hagyta volna, és időben hátravonta volna hadseregét, saját élete árán megmenthette volna a 2. magyar hadsereg nagyobb részét a teljes pusztulástól. Akkor talán Magyarország számára is másként érhetett volna véget a II. világháború.

dózsa