Aki fogorvosból lett irodalmár

Kisgyermekként élte meg a „boldog békeidők” utolsó éveit, ám ifjúvá serdülésekor már az ő életébe is berobajlott az I. világháború (édesapját az elsők között hívták be katonának), melynek lezárulása után mélyen megrendítette a trianoni tragédia. Legtermékenyebb éveiben a magyarság útkeresése, valamint a XX. századi ember életének problémái foglalkoztatták. A magyarság útkeresése kapcsán pedig minden külső befolyást elítélt, ezért a II. világháborús német megszállás éveiben bujkálni kényszerült, a világégés után berendezkedő szocialista rezsim pedig hol elismerte érdemeit, hol igazságtalan mellőzésben részesítette. Ő volt Németh László, a múlt század egyik legjelentősebb magyar írója, irodalomkritikusa, esszéistája, drámaszerzője.

Az irodalmár 1901. április 18-án, Nagybányán jött világra Németh József gimnáziumi tanár és a tisztviselőcsaládból származó Gaál Vilma gyermekeként. Családjuk azonban pár év múlva Szolnokra, majd Budapestre költözött, s a kis László a fővárosban járta ki iskoláit. Az érettségi után a Budapesti Egyetem bölcsészkarára jelentkezett, ám mivel annak színvonala a Tanácsköztársaság alatt nagyon leromlott, átiratkozott az orvosi karra, ahol fogorvosi diplomát szerzett. Közben honfitársaival együtt neki is meg kellett élnie Trianont, s egy barátjához írt levelében tárta fel, mennyire letaglózta a békediktátum, de egyúttal hitet tett amellett, hogy most még jobban szereti nyelvünket, mert nemzetünk ezt követően csak nyelvében élhet tovább…
Orvosi praxisa mellett egyre jobban vonzotta az írói hivatás, és 1925-ben a Nyugat, e nívós irodalmi folyóirat pályázatára beküldte paraszti környezetben játszódó, Horváthné meghal c. novelláját, mellyel megnyerte a pályázatot, s ez a siker nagy lökést adott irodalmárrá válásához.
Irodalomkritikusi munkássága során több íróról, költőről is kritikákat jelentetett meg a különböző folyóiratokban. 1929-ben azután megjelent első regénye, az Emberi színjáték, majd nemsokára irodalmi lapot indított, Tanú címmel, mellyel többek között az volt a célja, hogy segítsen olvasóinak tájékozódni a világ dolgaiban, és növelje nemzeti önismeretüket. Emellett hitet tett amellett, hogy Magyarország csak akkor tud minél jobb pozíciót elfoglalni Európában, ha növelik a nemzet műveltségi szintjét.
1935-ben megjelent Gyász c. regénye, melynek főszereplőjét, a férjét, majd a gyermekét is elveszítő falusi fiatalasszonyt, Kurátor Zsófit a faluközösség megmerevedett és kiüresedett szokásrendje valósággal belekényszeríti abba, hogy – az özvegyasszony-szerepnek való megfelelés kényszerétől hajtva – örökre beletemetkezzen gyászába, és elfojtsa magában az életkedvet. Bűn c. regényének szociológus szereplőjét, Horváth Endrét pedig lelki válságba dönti, hogy úgy érzi: bűnt követ el azzal, hogy – felesége gazdag szüleinek jóvoltából – jómódban élhet, miközben tisztában van a társadalom széles rétegeit érintő szegénységgel.
1938-tól kezdődően drámaíróként is bemutatkozott. Első színművét, a Villámfénynélt a nagy gazdasági világválság és az általa kiváltott nyomor inspirálta. Majd bemutatásra került első jelentős történelmi drámája, a középkori VII. Gergely pápáról szóló VII. Gergely, melyet a következő évtizedekben több történelmi tárgyú színmű követett. Műveiben – a történelem nagy alakjainak bemutatásán át – a jelen számára fogalmazott meg tanulságokat. Mellettük pedig a szerző jelenkorában játszódó társadalmi drámákat is alkotott.
Az 1930-as évek második felében politikai megnyilvánulásokat is kénytelen volt tenni. Hitler hatalmának és a magyar társadalomra való befolyásának növekedése elleni tiltakozásul írta meg Kisebbségben c. tanulmányát. Majd a II.világháború alatt, a Kelet Népe c. irodalmi folyóiratban arról cikkezett, hogy bárki kerül ki győztesen a konfliktusból, a magyarságnak senkinek sem szabad behódolnia. Politikai állásfoglalása miatt az 1944. március 19-i német megszállás után bujkálni kényszerült. A világháború után pedig a hatalomátvételre készülődő kommunisták részéről érték sajtótámadások, Iszony c. regénye azonban – melyben egy rossz házasságban élő, férjétől iszonyodó, s megnyugvást csak a természetben találó asszony sorsát bemutatva festett széles társadalomrajzot – sikert aratott, s úgy érezte, legalább regényíróként hagyják tevékenykedni. 1948-ban megírta Égető Eszter c. regényét, melynek címszereplője feltétel nélkül szereti édesapját, férjét, gyermekeit, s az állandóan változó politikai légkörtől szinte meg sem érintve, összetartja családját. Ám miután a kiadó megkezdte kinyomtatni művét, egy újabb baloldali sajtótámadás hatására leállították a kiadást.
Egy ideig csak fordításokból tartotta fenn magát, s bár 1952-ben váratlanul József Attila-díjat kapott, utána ismét megkeserítette életét a pártállami cenzúra. Az 1956-os forradalom alatt írásaiban kiállt a társadalmat megújítani akaró küzdelem mellett, így a bukás után egy ideig ismét bujkálni kényszerült, ám a felelősségre vonástól megmenekült. Egészségi állapota viszont később egyre romlani kezdett, s 1975. március 3-án agyvérzés következtében elhunyt. (Forrás: Wikipédia)

Lajos Mihály