Egy honvédtábornok Tolna vármegyéből

Egy cseperedő értelmű, tizenkét éves nemesi gyermek 1823-ban – házitanítója hatására – kúriájuk II. Rákóczi Ferencet ábrázoló festménye előtt ünnepélyes esküt tett arra, hogy egész életét a haza szolgálatának szenteli. Évek múltán a felnőtté ért ifjút már ott találjuk a reformkor izzó hangulatú vármegyei, illetve országgyűlésein, mint a legradikálisabb reformerek egyikét, majd a pákozdi diadaltól egészen a bukásig végigharcolta az 1848–1849-es szabadságharcot, miközben generálisi rangig emelkedett. Megjárta az emigrációt, s csak a kiegyezés után tért haza, hogy végül családi birtokán fejezze be életét. Ő volt Perczel Mór honvédtábornok.

A majdani hadvezér 1811. november 11-én, a Tolna vármegyei Bonyhád városban született meg Perczel Sándor földbirtokos és Kajdachy Erzsébet fiaként, gyermekkorát pedig a család börzsönypusztai birtokán töltötte el, húsz (!) testvére társaságában. Édesapja a fiatal Vörösmarty Mihályt hívta meg gyermekei nevelőjének, aki erősen demokratikus és hazafias érzéseket csepegtetett neveltjei, köztük Mór szívébe, s a nevelés – mint kiderült – hatott...
Édesapja a leendő tábornokot katonai pályára szánta, s a fiatalember a hadapródiskola elvégzése után az 5. tábori tüzérezred tisztje lett. Elemi szabadságvágyát a katonaságnál sem tagadta meg: az 1830–1831-es lengyel szabadságharc idején több tüzértársával együtt úgy döntött, hogy átszöknek a lengyelekhez, akik épp az osztrákokkal szövetséges oroszok ellen vívták függetlenségi háborújukat. Ám a szervezkedés kitudódott, a résztvevőket letartóztatták, vezetőjüket, Perczelt pedig a haditörvényszék halálra ítélte. Az erősen lengyelbarát közvélemény azonban felzúdult az eljárás ellen, így az ítéletet törölték, s a rebellis hajlamú tisztet csak a hadseregből való kizárással büntették meg.
A leszereltetett katona politikai pályára lépett. Előbb Tolna vármegye közgyűlésein szólalt fel, kiváló szónoki képességeivel már ekkor percek alatt magával ragadta hallgatóságát, míg radikális reformeszméinek hangoztatásával magára vonta a császári hatóságok „kitüntető” figyelmét, mely később sem lankadt. Az 1843–1844-es országgyűlési választások idején felségsértéssel vádolták meg, ám a vádat ejtették, s a megyegyűlés egy reformertársával, Bezerédj Istvánnal együtt Tolna vármegye követévé választotta, így a Pozsonyban összeült rendi gyűlésen folytatta politikai pályafutását. Az 1848. márciusi forradalom után, az első magyarországi demokratikus választásokon is indult, s képviselői mandátumot is szerzett.
A szabadságharc kitörése után megszervezte a Zrínyi-szabadcsapatot, s a Habsburg-párti horvát bán, Jellasics szeptemberi támadásakor az önkéntesekből felállt alakulat ezredeseként vett részt a dunántúli harcokban. A szeptember 29-ei győzelmes pákozdi csatában a honvédsereg balszárnyát biztosította, a Velencei-tó déli partján, hogy megakadályozzon egy esetleges átkaroló támadást. Majd az akkor még honvédőrnagyi rangot viselő Görgey Artúrral együtt Jellasics tartalékhadteste ellen vezényelték, mely Roth és Filippovics tábornokok vezetése alatt Tolnán keresztül vonult a fősereg felé. Perczel, Görgey és a tolnai nemzetőrök azonban Ozora községnél körülzárták, és október 17-én fegyverletételre kényszerítették az ellenséges hadtestet. Az újabb diadal után Perczel serege délnyugatnak fordult, felszabadította a Dráva és a belé torkolló Mura által határolt Mura-közt, sőt Ausztriába, konkrétan Stájerországba is behatolt, s szuronyrohammal elfoglalta Frieau városát. A győzelmes hadjáratot követően tábornokká léptették elő. A decemberben, az Észak-Dunántúlon kibontakozódó nagy császári ellentámadás hatására azonban a fel-dunai hadtestet parancsnokló, időközben ugyancsak tábornokká kinevezett Görgey támogatására vezényelték.
Perczel eleget is tett a parancsnak, ám december 30-án, a móri ütközetben súlyos vereséget szenvedett, a fel-dunai hadtest pedig harc nélkül visszavonult. A forradalmi kormány kiürítette Pest-Budát, Görgey a Felvidékre kanyarodott, hogy megossza a császári főparancsnok, Windischgrätz herceg erőit, Perczel Mórt pedig a Debrecenbe húzódó kormány és a leszerelt pest-budai hadigyárak visszavonulásának a fedezésével bízták meg. Feladatát sikerrel teljesítette, sőt 1849 januárjában felszabadította Szolnokot, majd Ceglédről is kiszorította a császáriakat. A felsőbb hadvezetés azonban a további támadást leállította, s a Duna–Tisza-köze egy időre ismét osztrák kézre került.
1849 március elejére az addig a Délvidéken küzdő Damjanich tábornokot a főhadszíntérre vezényelték, aki a március 5-ei szolnoki csatában visszafoglalta a fontos tiszai átkelőhelyet. A Délvidéken azonban támadásba lendültek a Habsburg-párti szerb határőrezredek és a szerb felkelők, s már Szegedet fenyegették. Ekkor nevezték ki Perczelt a IV. (bácskai) hadtest parancsnokává, aki nagy erejű offenzívát indított. Előbb visszafoglalta Zentát, majd ostrom alá vette a jól megerősített sáncokkal védett szenttamási szerb tábort, a császárpárti felkelők egyik fő bázisát, melyet tüzérségi előkészítés és többszöri szuronyroham eredményeként április 3-ra be is vett. Felmentette a körülzárt péterváradi magyar erődítményt, majd folytatva előrenyomulását, a melencei csatában megverte Todorovic tábornok csapatait, május 10-re pedig felszabadította Pancsovát. Májusban az Erdély túlnyomó részét felszabadító Bem tábornok behatolt a Temesközbe, és Perczellel együtt visszafoglalták az országrészt. A hónap végén már csak a körülzárt Temesvár osztrák helyőrsége, valamint a Titeli-fennsíkon védelmet kiépítő szerbek próbáltak ellenállni a magyar nyomásnak, ám júniusban megindult a cári intervenció, s a császáriak is újból támadásba lendültek.
Június 7-én Perczel Mór csatába bocsátkozott a Délvidékre behatoló Jellasiccsal, ám a kátyi ütközetben alulmaradt a jelentős túlerővel támadó ellenséggel szemben. Az augusztus 13-i világosi fegyverletétel után Törökországba, majd Angliába emigrált. A La Manche csatornában fekvő, Nagy-Britanniához tartozó Jersey szigetén birtokot vásárolt és gazdálkodott. Később Brüsszelbe költözött, majd az 1867-es kiegyezés után – élve a közkegyelem lehetőségével – hazatért. Bonyhádon telepedett le. Rövid képviselőség után visszavonult a politikai élettől, s felesége 1877-ben bekövetkezett halála után teljes magányba burkolózott. 1899 tavaszán két agyvérzés érte, s a másodikat már nem élte túl: május 23-án örökre lehunyta szemét. (Források: Márkus Mihály: Forradalom és szabadságharc 1848–1849, Wikipédia).

Lajos Mihály